Wolfpack Emotions 19.

19. Renesmée Carlie Cullen


Az autóban ültem, és hangosan hallgattam a zenét, mikor a kocsi megrázkódott. Hatalmasat fékeztem, és homlokomat ráncolva szálltam ki. Körbejártam a BMW-t, de nem láttam semmit. Kezdtem egészen hülyének érezni magam. Az út két oldalán felázott föld volt, jó termőtalaj. Gondoltam, veszély esetén átalakulhatnék, de erdő nélkül nem találtam jó ötletnek.
- Hé! - szólalt meg ekkor valaki a hátam mögött. Megpördültem, és egy két méter magas, hófehér bőrű, fekete hajú vámpír állt előttem. Arany volt a szeme, és ez megakadályozott abban, hogy azonnal átváltozzak.
- Ha a kocsimnak bármi baja lett, kettétörlek! - préseltem ki a szavakat összeszorított fogaim közül, mire ő hangosan felnevetett. A kezem megállíthatatlanul remegett, majd szétvetett a feszültség.
- Nyugi, csak kíváncsi voltam rád! - kacsintott. Megdöbbentem.
- Tessék?
- Igen. Anna Penelopé Wanamaker, a hófehér indián! - nevetett megint.
- Egy nagydarab Cullen, aki elállja az utamat! - vágtam vissza csípőre tett kézzel.
- Tetszel nekem. - bólogatott.
- Figyelj. Ha azért jöttél, hogy megegyél, elég nevetséges vagy, ugye tudod?! - vontam fel a jobb szemöldököm, mire elfojtott egy még nagyobb röhögést.
- Eszem ágában nincs megenni téged! Undorító szagod van, a véred se lehet jobb! - öltött nyelvet.
Gyerekes vitába kezdtünk, aminek a végére egész szimpatikus lett nekem ez a hatalmas vámpír.
- Szimpatikus vagy nekem, Anna. Nem hittem Edwardnak.
- Ő... Aha.
- Tudooood, a gondolatolvasó bátyám. - bökött a halántékára.
- Az király, de még mindig halvány fogalmam sincs, hogy mit akarsz tőlem. - válaszoltam teljes lezserséggel.
- Semmit. - vont vállat. - Mondom, kíváncsi voltam.
A nap kezdett előbukkanni a felhők közül, és két autó húzott el mellettünk. Riadtan néztünk egymásra, majd fel az égre.
- Szállj be! - kiáltottam, és már én is bent ültem a volánnál. Ő így is megelőzött. Beletapostam, és felvettem a napszemüveget.
- Hogy lehetünk ekkora nyomorultak, hogy pont akkor süssön ki a nap, amikor egy kib-szott fa sincs a közelben? - morogtam, és még gyorsabb tempót vettem fel. Már száznegyvennel téptünk, Cullen mellettem puffogott, én pedig igyekeztem erdős környezetbe érni, hogy kirakjam azt a bűzbombát az autómból.
- Amúgy mi a neved? - lassítottam le, mikor egy rendőrautó jött velünk szembe. De már késő volt, lekapcsoltak. Megadóan félreálltam, és nagyot sóhajtottam.
- Tűnj el! - sziszegtem oda neki, de ő csak vigyorgott. A visszapillantóból néztem, ahogy egy bajszos rendőr kiszáll a kocsijából, és felénk közelít. Lehúztam az ablakot.
- Üdvözlöm biztos úr! Miben segíthetek? - toltam fel a napszemüvegem a fejemre.
- Üdv, kisasszony! Hová ilyen sietősen? - morogta.
- Helló, Charlei! - hajolt át rajtam a srác, és rávigyorgott a rendőrre.
- Emett! - döbbent meg a férfi. - Mit jelentsen ez?
- Megkértem Annát, hogy minél előbb vigyen La Push-ba! Beszélnem kell Jacob Blackkel.
- Miért nem szóltál? Onnan jövök! - szaladt fülig Charlei szája.
- Hirtelen döntés volt! - mosolygott, ezek szerint, Emett.
- Értem. Anna, Billy sokat mesélt magáról ma! - kacsintott rám a pasas. Eltátottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem sikerült megszólalni.
- Aha. - nyögtem végül.
- Jól van, menjetek! De csak óvatosan! Túl fiatalok vagytok, és túl drága ez a kocsi! - csapkodta meg Charlei az autóm tetejét, és visszasétált a kocsijához.
- Mi volt ez?! - fakadtam ki, mikor már messzebb mentünk.
- Rögtönzés. - morogta Emett.
- Elég szar volt... Mindketten tudjuk, hogy nem jöhetsz La Pushba. Másodszor pedig, ki volt ez a pasas? És honnan ismeri Billy-t? - záporoztak a kérdéseim.
- Húzzuk le az ablakot, mert megdöglök a bűztől. - fintorgott, és már hallottam is a halk zümmögést.
- Akartam javasolni. - forgattam a szemem morgolódva.
- Így már jobb. Na szóval. Ő volt Charlei Swan. - Miközben beszélt, egész törzsével felém fordult. Leesett az állam.
- Bella Swan apja, a rendőrfőnök, aki Billy jó barátja? - raktam össze a képet. Billy mesélt nekem róla pár hónapja, mikor átvettük a Cullen család című fejezetet a farkastananyagból.
- Igen, látom hallottál már róla! - vigyorgott. Bólintottam.

Durván öt perc múlva elértük az erdőt, és rögtön fékeztem.
- Örülök, hogy megismertelek te bűzlő, váratlan potyautas, de ez itt a végállomás számodra! - sóhajtottam.
- Most megölsz? - pattantak fel a szemei tettetett riadtsággal.
- Ha tovább szennyezed a puccos BMW-met, akkor egész biztos. - bólogattam.
- Király vagy! - csóválta a fejét nevetve.
- Tudom! - bólogattam.
- Ezt odatetted! - komolyodott el hirtelen, és felém tartotta az öklét. Hozzáütöttem az enyémet, és nevettünk.
- Biztos, hogy te vámpír vagy? - ráztam meg a fejem.
- Te meg várfarkas. Az ellenségem. Szóval most megyek. Megszereztem a számodat, szóóóval majd felhívlak, ha érdekel, hogy van az unokahúgom. Biztos jól fogod végezni a dolgod! - kacsintott kuncogva, és már el is tűnt.

Még pár percig ültem a kocsiban, hagytam, hogy a tudatom megeméssze az elmúlt fél órát. Aztán kitört belőlem a nevetés. Alig tudtam abbahagyni, de aztán lenyugtattam magam, és hazamentem az én Jacobomhoz.
Mikor leparkoltam a ház előtt, és megláttam a szétzúzott verandát, megrohantak a nap emlékei. A temetés nem volt egy kellemes szakasz az biztos, de délelőtt kifejezetten jót aludtam, bár még most is helyben el tudna nyomni az álom.
Jake szuszogását a nappaliból hallottam. De volt ott még valami más is... Egy gyors szívdobogás. Mint egy madár. A függöny be volt húzva, ez eléggé meglepett, mert Jake azt mondta, azt nem szokta leengedni, csak a konyháét. Érdeklődve léptem be az apró nyílást széthúzva, és érdekes látvány tárult elém. A szobában szanaszét hevertek a színes könyvek és játékok, Jacob pedig a fotelban szunyókált.
- Te ki vagy? - csilingelt egy magas hang a hátam mögül. Megfordultam, és megláttam Őt. A gyönyörű kislányt, akinek rézvörös haja lágy loknikban omlott a vállára, és hatalmas, barátságos csokoládé színű szemeivel méregetett engem.
- Ö... Anna. - nyújtottam kezet zavaromban. A kis tenyér megfogta a kezem, és mosolygott. Hirtelen képek kezdtek bennem villózni, magamat láttam, és azt, ahogy a kislány Jacobbal játszik a fotelban. Mindezt az Ő szemszögéből. Persze, hiszen ő Renesmée!
- Renesmée vagyok. De szólíts csak Nessienek! - vont vállat, és ledobta magát a kanapéra.
- És mi járatban vagy errefelé? - tettem le a cuccom az asztal tövébe, és leültem mellé. Csodálatos jelenség volt, igazi bűbáj.
- A családom elutazott pár napra, és addig Jacobbal fogok lakni. - magyarázta.
- Tessék?! - csúszott ki a számon véletlenül, két oktávval magasabb hangon. Kérdőn nézett rám, az arcomat fürkészte. - Ne haragudj, de én erről nem tudtam. - szedtem össze magam.
- Ja értem! Akkor Jake ezért volt ilyen ideges... - kuncogott, és apró markát a szája elé emelte. - De ugye nem haragszol emiatt? Az utolsó pillanatban történt az egész...
- Dehogy! - mosolyogtam rá édesen. Tehát ezért 'látogatott meg' Emett... Az unokahúga. Ééértem.
- Akkor jó. Szép a hajad! - ragadta meg az egyik tincsemet. Észre sem vettem, és már az ölembe is fészkelte magát. Ügyes! Öt évesnek nézett ki, de minimum egy tíz éves értelmi szintje volt meg benne.
- Köszönöm! A tiéd is! - húzkodtam meg egy szálat játékosan. Halkan nevettünk.
- Te itt laksz?
- Mondhatjuk. De még pontosan én sem tudom. - magyaráztam.
- Jacob szerelme vagy, ugye? - bökte ki. Láttam rajta, hogy rögtön megbánta, amit mondott, biztos nem akart ilyen nyíltan rákérdezni.
- Igen, azt hiszem! - nevettem.
- Tudod, azt hittem, egyszer Jake az én szerelmem lesz. - hajtotta le a fejét bánatosan, és a hajammal játszott. - De nem bánom, hogy megismert téged, mert szép vagy! És megengedem, hogy feleségül vegyen! - mosolygott fel rám. Olyan szélesre húzta a száját örömében, hogy félő volt, hogy kireped a bőre. Bár vámpírbőr... Szóval nem reped ki. Na mindegy, ettől a résztől eltekintek. Egész kellemes illata van... De fura! Ennyire emberi lenne?
- Köszönöm. Majd lehetsz az egyik koszorúslány! - érintettem a homlokom az övének. Olyan volt, mintha születése óta nagyon jóban lennénk, vagy esetleg a hugom lenne... ezt nem tudom, mivel érte el. Felragyogtak a szemei.
- Van kislányod?
- Nincs. Én még fiatal vagyok hozzá. De vannak hugaim és öcséim.
- Mesélj róluk! - kérte, és még mélyebbre vackolta magát az ölemben. És elkezdtem.
Órákon át meséltem a testvéreimről. Nessie néha kérdezett, de többnyire csak hallgatott, mintha egy izgalmas mesét mondanék neki. Amikor azt meséltem, amikor Michael orrában fent maradt egy kisautó kereke, harsogva nevetett. Erre Jacob is felriadt a fotelben. Kómás, de egyben riadt tekintettel nézett rám, várta a reakciómat. Aztán amikor észrevette, hogy Renesmée az ölemben ül, nagyot sóhajtott.
- Hát ti mit csináltok? - ült mellénk a kanapéra, és hatalmas kezeivel átölelt minket. Vagyis engem, de Nessie az ölemben ült, így olyan volt, mintha egy családba olvadtunk volna össze. Mélyet sóhajtottam. Ez az, amire én igazán vágyom! Hogy családom legyen. Hogy anya legyek, legyen egy gyönyörű gyerekem, és az én Jacobom.
Jake-kel összenéztünk, és melegen egymásra mosolyogtunk. Megdörzsölte a vállam, miközben Renesmée még mindig Michael óvodás történetén kacagott.
- Kaphatok kakaót? - kérdezte aztán.
- Hát persze! - álltam fel. A kezemben tartottam, míg kimentem a konyhába.
- Elbírsz engem, - hüledezett.
- Tudod, van valami, amit nem tudsz. Én is egy farkas vagyok. - vettem elő egy bögrét.
- Igazán? És milyen színű a bundád? - tágultak ki a szemei.
- Fehér. - feleltem nagy büszkén. A kislány tekintete felragyogott. - Majd egyszer megmutatom! - tettem be a tejet a mikróba, és a pultnak támaszkodtam. Nessie körülbelül egy méter magas volt, és egy halványlila nyáriruha volt rajta selyemből. Alice Cullen... A hírneved megelőzött. - gondoltam magamban.
- De ha farkas vagy, akkor nem lesz sose kisbabád?
Meghökkentem.
- Honnan tudsz te ilyeneket? - ráncoltam a szemöldököm.
- Hallottam, amikor Apa és Jacob beszélgettek. És Jake azt mondta...
- Nessie! - dörrent Jacob hangja a nappaliból, majd meg is jelent köztünk. - Ne csinálj úgy, mint egy pletykás vénasszony! - szidta bosszúsan.
- Beszélgessetek. - szaladt ki Nessie a konyhából. A mikró sípolt, hogy lejárt az idő. Kivettem a forró tejet, és belekanalaztam a kakaóport.
- Anna... - kezdte Jacob.
- Nem most akarom tudni. - hallgattattam el. Elléptem mellette, és kivittem a kakaót Renesméenek.
Mi oka lenne Jacobnak egy vámpírral megbeszélni a családalapítást? Jajj, nem akarom magam ezen idegesíteni. Inkább hagyom, hogy Nessie elterelje a figyelmem.

- Lassan ideje aludni! Bella azt mondta, egy hete ébren vagy. - kapta fel Jacob Nessiet mellőlem úgy másfél óra elteltével. Odakint már sötét volt.
- Hol fogok aludni? - nézett körül a kislány.
- Hát...Ha gondolod, aludhatsz itt a kanapén. Finoman megágyazunk neked. - vont vállat Jake. Nessie háta mögött megráztam a fejem. - Vaaagy! Az is egy megoldás, hogy köztünk alszol.- kínos csend - Vagy ha akarjátok, én kijövök a kanapéra. - sóhajtott lemondóan, mikor látta, hogy hajthatatlanok vagyunk. Nessievel pacsiztunk, mint két jó barát, akiknek sikerült egy terv.
- Gyere, ágyazzunk meg a ház urának... a KANAPÉÉÉN! - öltöttem nyelvet Jacobra. Renesmée nevetése zendült fel a nappaliban, és még Jake is kuncogott.
Megcsináltuk a fekhelyét, gondosan betakargattuk, és mindketten adtunk neki jóéjtpuszit. Majd kézen ragadtam Nessiet, és bementünk a hálóba. Szépen felvette a pizsamáját és bebújt Jake helyére. Én letusoltam, felvettem egy jégeralsót és egy hosszú ujjú pólót, mert kicsit hűvös volt a szobában, a testhőmérsékletem pedig kezdett alábbhagyni az utóbbi időben. Én is becsavartam magam a finom, meleg paplanba, és Nessievel egymás felé fordultunk. Még órákon át beszélgettünk, mire elnyomta az álom, és én is aludhattam. Gyakorlatilag mindenről kifaggatott, az egész életemről, és ő volt Jacob után a második ember, aki áhítattal itta minden szavam.