Wolfpack Emotions 18.

18. A. temetés


- Hm. - vackoltam magam Jacob mellkasához. Mélyen beszívtam magamba forró bőre illatát. 'Pasiszaga' volt, éreztem az igazi Axe-hatást. Felhúztam a lábaim, és a lábfejemet befúrtam Jacob combjai közé.
- Áú! - szisszent fel. - Jéghideg a lábad bébi!
- Jó vicc. - dünnyögtem álmosan.
- Komolyan beszélek.
- Egész éjjel kint volt a takaró alól. Vagyis egész nap. Vagy. Izé. Na.
- Fel kéne kelned. Fél egy van. Hozd rendbe magad, addig csinálok kaját. Eszünk és elindulunk. Itt a Rabbit. - cirógatta az arcom. Nem nyitottam ki a szemem.
- Nemsoká. - bújtam bele még jobban.
- Anna! - kelt fel mellőlem. Csukott szemmel kapkodtam utána, de már csak a hűlt helyét találtam. Kelletlenül felkeltem, és összeszedtem magam.


Egy fekete kosztümöt vettem fel, amit Jake hozott el a gardróbomból tegnap. Magassarkúba bújtattam fehér lábaimat, és elővettem a napszemüvegemet is. Csodálatos idő volt, aznap egész biztosan nem számíthattunk esőre.
- Mi ez a cipőkopogás? - kiabált a konyhából Jake.
- Kiöltöztem. - morogtam magam elé.
- Látom. - mért végig, mikor beléptem a konyhába. Elém tett egy gigantikus tál palacsintát, amit bőszen megöntöztem juharsziruppal, telefújtam tejszínhabbal, majd betermeltem két falásra. Míg ettem, Jacob is felvette az öltönyét. Egy fekete öltöny volt, alá sötétkék inget húzott, és fekete nyakkendőt. Bár tudtam az okát, hogy miért veszi fel, és tudtam azt, hogy egyáltalán nem kéne ilyenkor 'arra' gondolnom, mégis felírtam az agyamban, hogy milyen jól néz ki öltönyben. A haja kócos volt, arca szomorú. Fekete bőr cipőt húzott, és napszemüveget tolt a fejére.
- Egészen embernek érzem magam. - sóhajtott, mikor beállt a tükör elé.
- Ezt hogy érted? - hajoltam le, hogy megigazítsam a fekete szaténcipőm bokapántját.
- Eléggé megszoktam már, hogy félmeztelenül rohangálok mindenfelé. És napszemüveg? Nyakkendő? BŐRCIPŐ? Hagyjuk már. - csóválta a fejét.
- Többször kéne felöltöznöd. Persze imádlak meztelenül is... Mármint félmeztelenül. Szóval érted, na. De meg kell mondjam, nem gyakran látlak talpig ruhában, pedig kifejezetten szexi vagy így! - kacsintottam rá. Mosolygott, és átment a nappaliba.
- Szereztem esernyőt, hátha mégis esni fog. - vett el egy óriási fekete ernyőt a kanapéról. Bólogattam, és beraktam a kikapcsolt mobilom, a tárcám és a kocsikulcsom egy fekete válltáskába. Kiléptünk az ajtón, elakadt a szavam.
- Ez mi? - szegeztem a kérdést Jacobnak. A veranda teljesen fel volt újítva, és le volt festve zöldre.
- Amíg aludtál, megcsináltam. Azt hittem, örülsz majd neki! - méltatlankodott.
- Jake. - vettem mély levegőt. - Mintha arról lett volna szó, hogy együtt csináljuk meg!
- De... Azt hittem, örülni fogsz.... - hajtotta le a fejét.
- Bébi. Kompromisszumok. Emlékszel? Azért mondtam, hogy csináljuk meg, mert részt akartam venni benne! Hogy érezzem, hogy van közöm ehhez a házhoz nekem is! - szorítottam meg a kezét.
- Most mit kell kiakadni?! Ez egy nyavalyás veranda! Tudod mit?! - kelt ki magából, és egy helyen lezúzta a korlátot. Szépen lassan elkezdte szétverni az egészet.
- Abbahagynád? - kaptam el a karját két ütés között. Kezei remegtek, szemében vad düh villámlott, ahogy rám nézett. Megriadtam tőle, de próbáltam adni a közömböst továbbra is.
- Abba. - morgott, és kitépte a karját a kezemből. Cifrán káromkodott, és az öltönyét porolgatva indult el a kocsi felé. Íme, az első igazi veszekedés. Egy ideig még álltam, néztem a szétzúzott fadarabokat, körülöttem enyhe fűrészporfelhő kavargott. Mélyet sóhajtottam, és az ötcentis sarkakon egyensúlyozva átemeltem a lábam a szerteszét álló deszkák közt.
Legnagyobb megdöbbenésemre Jake az anyósülésen ült. Beültem a volánhoz, és kérdőn ránéztem. A kezembe adta a kulcsot, arca továbbra is mérges maszkba merevedett.
- Nem vagyok olyan idegállapotban, hogy megfogjam a kormányt. - mormolta, és kibámult az ablakon. Lemondóan, szánakozva forgattam a szemeim, aztán elindultunk.

Első utunk hozzánk vezetett. A családom és a farkasok vártak ránk, Clearwater-ék kivételével. Mindenki szomorú csöndbe burkolózott, Anya játszadozott csak Noahval. Sarah Michael ölében ült a kanapén. Alapból is rossz kedvem volt, ugyanis Jake jnem hagyott békén a kocsiban, és még csúnyábban összevesztünk. Folyton beszólogatott a vezetési stílusomra, össze-vissza kiabált, hogy nekem nem jó semmi sem, és hogy miért nem próbálok annak örülni, ami van, és amíg van. Nem mertem válaszolni, mert ha visszaosztok, az lehetett volna a válóok, ahogy magamat ismerem. Így hát némán hallgattam, csak bólogattam, és próbáltam az utat figyelni. Ezt ő úgy vette le, hogy kibújok a veszekedés alól, és hogy ez felelősségtelen és gyerekes viselkedésre vall. Ekkor szaladt be a madzag, leordítottam, hogy ha ÉN vagyok gyerekes, akkor mégis miért Ő ordít velem fél órája folyamatosan egy ilyen baromság miatt... Akkor véresen megsértődött, és azóta nem szólt hozzám, csak amikor leparkoltam a ház előtt, és azt mondta, hogy guruljak fél métert hátrébb, mert a bokortól nem tud kiszállni.
Még Samre és Emilyre vártunk. A konyhában ültem, kezemben egy jó nagy adag lélekerősítővel, és kibámultam az ablakon.
- Mizu Hercegnő? - huppant le mellém Paul. A semmiből bukkant elő, váratlanul ért a látogatása.
- Semmi. - ráztam a fejem, és belekortyoltam a poharamba.
- Paul bácsinak mesélhetsz! Látom, hogy valami nem kóser közted és Jakecica közt. - vette halkabbra a hangját.
- Jakecica? - vontam fel a szemöldököm.
- Mi néha így hívjuk, mert olykor állati hisztis a csávó. - vigyorgott.
- Vettem észre. - morogtam sötéten.
- Na igen, Jacobon meglátszik, ha épp Jakecica van nála látogatóban! - kacsintott. - Meg ahogy kezdelek téged is megismerni, egyre inkább meggyőződésem, hogy alkoholba fojtod a keserűségedet. - szavalta költői művességgel. Elmosolyodtam.
- Ennyire látszik? - sandítottam fel rá savanyúan mosolyogva. Paul bólogatott.
- Na, ki vele, mi a 'stájsz'?
- Összevesztünk. Most először. - nyögtem, és elmeséltem neki mindent. A verandát, a kompromisszumos cuccot, és az ordibálást az úton.
- Na most. - kezdte Paul, mikor befejeztem a mondókámat. - Fogadjunk egy ötösben, hogy ma estére már túl lesztek azon, hogy Jake belátja a hibáját, te is elmondod a véleményed, meg úgy összességében megbeszélitek az egészet higgadt felnőttek módjára, és el is van intézve. - tárta szét a karjait.
- Nem fogadok, de úgy legyen! - emeltem magasba a poharam, majd lehúztam a maradék Scotch-ot.
- Ideje indulni! - lépett hozzánk Apa. Tíz évvel idősebbnek tűnt, szeme tiszta véraláfutás volt, láttam rajta, hogy nem aludt. Paul felsegített, és kimentünk a nappaliba. Mindannyian ott álltunk. A családom, a két Black, Paul, Embry, Jared, Sam és Emily. Anya fizetett egy helyi gimnazistának, hogy vigyázzon az ikrekre és Noahra, nem lett volna helyes elvinni őket egy temetésre.
- Osszuk be, hogy ki kivel megy. - köszörülte meg a torkát Apu.
- Én viszem a tesóimat! - vágtam rá.
- Én megyek a fiammal. - bólintott Billy.
- Felesleges annyi autó, ti ketten gyertek velünk. - mondta Anya Billynek, aki csak biccentett.
- Akkor mi is együtt megyünk öten. - sóhajtott Sam. - Megpróbálok bepréselni három farkast a hátsó ülésre. - morogta, mire páran halványan kuncogtunk. Elővettem a kocsikulcsom, és kimentünk a kocsimhoz. Kiálltam a garázsból. Michael beült mellém, Sarah és Jess pedig a hátsó ülésre. Jessicával a költözős balhénk óta nem beszéltem... De még nem most jött el az ideje a békülésnek. Konvojban haladtunk, Anyáék elöl mentek, mutatták az utat. Mögöttük mi, majd Samék.

A temetés egy erdőszéli tisztáson zajlott. Inkább sziklaszirtet kéne mondanom, azt hiszem. A hamvasztáson mi nem vettünk részt, csak Harry porait kísértük végső útjára. Mindannyian odafent álltunk, egy öreg indián a tanácsból pedig quieluite nyelven beszélt. Sue elöl állt, a gyermekei két oldalról támogatták. Feltámadt a szél. Szinte mindenki napszemüveget viselt, azzal takargattuk könnyeinket. Egyre inkább úgy éreztem, hogy részese vagyok a halálának. Ha jobban figyelek, meg tudtam volna menteni! De amint ez eszembe jutott, próbáltam elhessegetni a gondolatot. Most már egy jobb helyre került, a lelkét épp a szertartással helyeztük biztonságba.
Mikor vége lett az imádságoknak és az öreg beszédének, Sue, Leah és Seth egyszerre megérintették az urnát, majd Seth olyan messzire behajította az óceánba, hogy nem is láttuk, hol ért vízbe.
Hamar lezavarták a dolgot Mint kiderült, Harry harminc éves korában megírta a végrendeletét. Minden úgy zajlott, ahogy kívánta. Gyors, mégis bensőséges temetés volt. Amikor az öreg tanácstag elment, mi még mindig ott álltunk fent. Mindannyiunkat megrendített a dolog. Odaálltam Jacob mellé. Egyszerre toltuk napszemüvegeinket a fejünkre. Rá kellett néznem az arcára, láttam, ahogy egy könnycsepp legördül a szeme sarkából. Ennyi elég volt ahhoz, hogy véglegesen összecsapjanak felettem a hullámok, és elöntsön a színtiszta rossz. A bűntudat, a szánalom, a bánat, a szomorúság és a mérhetetlen harag. Jake átölelt, én pedig hatalmas mellkasába fúrtam a fejem. Mélyeket lélegeztem, nehogy sírni kezdjek. Szerelmem lassan dülöngélni kezdett velem, és egy dalocskát dúdolt el-elcsukló hangon. Ez egy kicsit mindkettőnket megnyugtatott. Jake megdörzsölte az arcát egyik kezével – a másikkal engem simogatott,- és én sem éreztem már késztetést a zokogásra. Így is lefolyt már a sminkem a szertartás alatt.

Apa egy nagy csokor fehér virágot hozott, és mindenki elvett belőle egyet. Felálltunk pár méterre a szikla szélétől félkör alakban, és külön mentünk a szakadékhoz ledobálni a virágokat. Clearwaterék kezdték, ők hárman léptek a szirthez.
- Dögöljön meg az összes köcsög vámpír! - ordította Seth az üres levegőbe. Hangját messzire vitte a szél. Visszaállt Sarah mellé, aki nyugtatólag a hátát dörzsölgette. Ezután Paul, Embry és Jared következtek, Ők is ledobták a virágaikat, álltak ott fél percig lehajtott fejjel, majd visszaálltak a félkörbe. Ezután a testvéreim jöttek, majd Sam és Emily. Rajtam és Jacobon volt a sor. Odaléptünk a szikla széléhez, és lenéztünk a mélybe. Átkarolva álltunk, és a mélységet vizsgálgattuk.
- Az én hibám. Sajnálom. - suttogtam, és megpusziltam a virágot. Kinyújtottam a kezem, és elengedtem. A szirmok leperegtek az én virágszálamról, ahogy hullott lefelé az óceánba. Jake is utánadobta a sajátját.
- Nem a te hibád. - ölelt át, miközben a messzeséget kémlelte. Egy kicsit álltunk ott, egymást támogatva, majd visszasétáltunk a helyünkre.
Apa maradt utoljára. Nehezen emelte a lábát, Anya segítette őt oda, ahová kellett. Ők is szertartásosan ledobták a virágot, majd pár percig mindannyian síri csendben álltunk, csak néha egy-egy feltörő zokogás zavart a némaságba.