Wolfpack Emotions 13.

13. Melanie háza

Egy idegen házban tértem magagamhoz. Mindenfelé vámpírszag terjengett, sejtettem, hogy a Cullen-ház vendégszeretetét élvezem. Egy kemény ágyon, inkább asztalon feküdtem, ami nagyon hideg volt és rendkívül kényelmetlen. A miniszoknya volt rajtam és a felső, amit még Leah húzott fel rám. Mindenre tisztán emlékeztem, csak azt nem tudtam, mióta vagyok öntudatlan. Nem nyitottam ki a szemem, csak hallgatóztam, és a szagok alapján azonosítottam be lehetséges tartózkodási helyem. Kábé egy szinttel lejjebbről beszélgetés szűrődött fel.
- Nem tudom, Paul. Mondd meg neki, hogy jöjjön vissza, mert bármikor magához térhet. - mondta Apa. Apa? Mit keres itt?
- Rendben. De biztos, hogy a temetésre minden rendben lesz? - kérdezte Paul.
- Minden bizonnyal. Ha a megérzéseim nem csalnak, körülbelül három perce van magánál. Rögtön kitalálta, hol van, és most épp minket hallgat. - kuncogott egy lágy, dallamos férfihang.
- Dögölj meg, Cullen! Miért nem tudtál szólni? - szitkozódott a Hang. Hallottam, ahogy a bőre elválik a bőrkanapétól egy kisebb cuppanással, és a szuszogása egyre közelebbről hallattszott.
- Elkéstél, már meghaltam... - felelt 'Cullen' Jacob rosszindulatú szitkozódására enyhe szarkazmussal a hangjában.
Nyílt az ajtó, nem nyitottam ki a szemem továbbra sem. Egyre közelebb éreztem Jaket.
- Anna. - szólt halkan.
- Hm? - húztam boldog mosolyra a szám. Még mindig csukva tartottam a szemem.
- Miért nem nézel rám? - kérdezte megtörten. Mégis felfedeztem, hogy egy kis megkönnyebbülés is van a hangjában.
- Nemtom. - motyogtam grimaszolva. Aprót cuppantott az arcomra. Elégedetten hümmögtem.
- Még. - nyújtottam felé a fejem. A kezét a nyakamra simította, és elkezdte puszilgatni az arcom. Halkan nevetgéltem. Mikor Jacob abbahagyta, kinyitottam a szemem. Rögtön a pillantásával találtam szembe magam, ami azonnal lehengerelt. Embert ilyen szerelmesen nézni még életemben nem láttam, pedig a szüleimnek is voltak durva pillanataik...
- Szeretlek. - suttogta. Közel hajolt, és megcsókolt.
- Tudom. - kacsintottam rá. Megsimogatta a hajam, miközben továbbra is ÚGY nézett rám.
- Büszke vagyok rád. - sóhajtott.
- Ne legyél. - ráztam a fejem. - Harry... Meghalt. Ezzel nem tudok elszámolni, ne legyél rám büszke. - sóhajtottam.
- Hányan kell még, hogy elmondják neked, hogy nem a te hibád? - csattant fel Jacob. - Elintéztél tök egyedül két vámpírt, megvédted az egész családot, Sue-t, és ráadásul hősiesen kitartottál akkor is, amikor eltörtek a bordáid. - hadarta.
- Ssh, Jake, maradj nyugton. - csitítgattam. Úgy izgett-mozgott, hogy pont nyomta az oldalam, és még voltak fájdalmaim. - Mióta vagyok itt?
- Hát... Keddi napon történt minden, ma szombat van. Szóval ez a negyedik este. Aggódtam érted. - szorította meg a kezem. - Minden rendben?
- Hát... A bordáim még fájnak. - húztam össze az orrom. Jacob arca eltorzult.
- Három tört el. A tüdődért Carlisle másfél napig küzdött. - hajtotta le a fejét. Megborzoltam a haját a tarkóján.
- De itt vagyok, nem? Ja és, ha már a törésnél tartunk... Még tartozom neked annyival, hogy kettéroppantom egy csontod. - néztem rá nagyon csúnyán.
- Úristen, hogy tudsz így nézni? Mindjárt meghalok. - hőkölt vissza tettetett aggodalommal.
- Jó lesz, ha hozzászoksz! - dörrent egy mély hang az ajtóban. Utána jött a kopogás, és apa lépett hozzánk. Jacob mosolygott, még mindig egymás kezét szorongattuk. - Bármire ilyen fejet vág, ami nem tetszik neki... - csipkedte meg az arcom gügyörészve.
- Ö.. apa. Anna vagyok, nem Debby. - ráncoltam a szemöldököm. Levette, hogy totál idiótának nézem szegényt, és gyorsan abbahagyta.
- Bocs. - köhintett, és összekulcsolta kezeit a háta mögött. - Nos, szívem, örülök, hogy jól vagy. Sokat köszönhetünk a doktornak. - kezdte hivatalos hangon. - A temetés holnap után lesz, addigra remélem meg tudsz jelenni majd. A családunk jól van, és most már te is. - folytatta míves beszédét. Ekkor szégyentelenül hatalmasan kordult a hasam. Jake alig tudta visszatartani a nevetését, lentről is kuncogást hallottam. - Menjél enni... - sóhajtott Apa, és kiment a szobából. Jacobból kitört a röhögés, én pedig elvörösödve csapkodtam a fejét.
- Na csipkerózsika, ideje felébredni! - csókolt szájon mosolyogva. Jézus, milyen lehetett a szájszagom?! Négy nap fogmosás nélkül... De látszólag ez Őt nem érdekelte. Megragadta a karjaim, és óvatosan felhúzott ülőhelyzetbe. Közel álltam hozzá, hogy sikítsak, mert beleszúrt a fájdalom az egyik bordámba, de mégis visszafogtam magam. Szép lassan talpra álltam, eligazítottam magamon a ruhát, majd Jacob támogató karjai közt elindultam ki a szobából, mezítláb. Jó érzés volt, ahogy a forró talpam a hideg, csiszolt és lakkozott fának nyomódik. Szüntelenül mosolyogtam. Jó érzés volt újra talpon lenni, újra a Világban élni. Reméltem, hogy most köszönetet mondhatok Carlisle-nak is. Mikor leértünk a lépcsőn, Paul vetődött rám. Erősen megölelt, én meg úgy eltaszítottam magamtól, hogy hat métert csúszott hátra a fényezett parkettán.
- Fáj a bordám te hülye. - dörzsölgettem az oldalam.
- Bocs, hercegnő, elfelejtettem. - kuncogott.
- Mit röhögsz? - vágtam tarkón, és vele nevettem. Paul ismét átölelt, most már óvatosabban. Sóhajtottam. Olyan volt, mintha egy családtagomat ölelhettem volna meg hosszú idő után. Felszabadító érzés. Hosszú ideig álltunk így, mígnem Jake megköszörülte a torkát. Paul utoljára megveregette a vállam, rámmosolygott, és elment.
- Meg akarsz ismerkedni Cullenék családjával, vagy majd máskor? - súgta Jacob.
- Ég a pofám, de most nagyon szeretnék hazamenni... - néztem Carlisle-ra bocsánatkérően. Ott állt az ajtóban, kedvesen mosolygott rám.
- Azért ez a sok kaja ne vesszen kárba, ha már megcsináltuk! Tudod, mi nem tartunk rá igényt! - nevetett. Nekem is jó kedvem lett. Carlisle bevezetett a konyhába, nekem pedig elállt a lélegzetem. Egy óriási asztal csurig volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel.
Jacobbal betermeltünk mindent, majd udvariasan megköszöntük, és elbúcsúztunk. Hálás voltam Carlisle-nak, hogy segített rajtam, és hogy nem bántódott meg a visszautasításomon sem.

- Végre itthon! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor kiértünk az erdőből, és megláttam a házat. - De nem akarok bemenni. - ráztam a fejem. Megfogta a kezem.
- Miért nem?
- Nincs kedvem mesélni, és mindenki azt kérdezgetné, hogy mi van velem. - húztam a szám.
- Biztos, hogy nem akarod? - kérdezte Jacob.
- Tutibiztos. Viszont kéne pár cucc. Hogy jutunk be úgy, hogy ne vegyék észre? - kaptam fel a fejem. Izgalomba jöttem a gondolattól, hogy esetleg betörhetek a saját házunkba.
- Mi az? - vigyorgott Jake, amint a huncutul csillogó szemeimbe nézett.
- Betörünk? - tátottam el a szám boldogan. Nem éreztem magam többnek, mint egy ötéves. Valószínűleg akkor és ott nem is voltam több, mint egy kisgyerek. Jake elszaladt a ház felé, és néztem, ahogy egy pók ügyességével felmászik a falon, és átlendül az erkély korlátján a szobám üvegablaka elé. Intett, hogy menjek. Nekifutottam, és behunytam a szemem. Kellemes bizsergés járta át a testem, az adrenalin úgy száguldott az ereimben, mint a legutóbbi éjszakán. Amikor vámíprok fejét szaggattam le, hasonló érzés kerített hatalmába. Követtem Jacobot, fejemben pörgettem mozdulatainak sorait, és éreztem, ahogy a tenyerem találkozik a vakolattal. A korláton való átlendülés nem sikerült olyan kecsesre, a miniszoknyám fennakadt, és majdnem lefordultam a parti sziklák közé.Jake átsegített, és ügyesen kinyitotta az erkélyajtót. Besettenkedtünk a szobámba. Bár hangtalanul jártunk, mégis dübörgött a vér a fejemben, mintha csak egy tolvaj lennék. Az ágyamra kivoltak rakva azok a ruhák, amiket Anya kimosott, mikor pár napja áthoztam őket, Billy és Jake cuccai. Elővettem egy sporttáskát a gardróbból. Mikor megnyikordult az ajtaja, ahogy csuktam vissza, ledermedtem. Jacob alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetést. Énis kuncogtam, majd összepakoltam. Gyorsan megnéztem az e-mailjeimet, de Nick még mindig nem jelentkezett. Már nem is bíztam benne, hogy fogunk még valaha beszélni...
- Én lemegyek előre, te pedig ledobod nekem a cuccot, aztán ugrassz! - kacsintott Jake, és már földet is ért. Ledobtam a táskát. Jacob ügyesen elkapta, és letette maga mellé. Visszafordultam a szobába körülnézni, nehogy ott hagyjak valami fontosat. Megakadt a szemem a gitáromon. Értem kiáltott, egyértelműen, ott állt a sarokban magányosan. Felkaptam, és kivettem egy pengetőt az ékszeresdobozomból. Egy láncra volt fűzve, évekig hordtam a nyakamban. Még Nicktől kaptam. Amikor eljöttünk, levettem, féltem, hogy elhagyom. Most ismét a nyakamba akasztottam a vékony ezüstláncon csüngő, lila műanyag háromszöget, és kiléptem az erkélyre. Jeleztem Jakenek, hogy nagyon óvatosan kapja el a gitárt. Aggodalmasan néztem, ahogy a szerelmem a föld felé száguld, majd az életem karjaiban köt ki. Jacob feltartotta a hüvelykujját, és letette a hangszert a táskára. Becsuktam az erkélyajtót, és megdermedtem. Előttem a végtelen óceán terült szét, nemmessze alattam sziklák, a napot kezdték betakarni a lila felhők. Elektromosság támadt a levegőben, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Villámlani kezdett. A látvány teljesen megbabonázott. Gondolkodás nélkül leugrottam Jacob után. Zuhanás közben jutott eszembe, hogy ki fogom törni a nyakam, mégis puhán érkeztem a fűbe a farkasom mellé.
- Minden oké? - vigyorgott rám, és megfogta a kezem. A hátamra vettem a gitárom, Jake felkapta a sporttáskát, és kézen fogva elindultunk.


- Hová is megyünk? - kérdeztem, mikor már bent jártunk az erdőben.
- Majd meglátod. - motyogta Jacob, és csak ment egyenesen tovább.
- Jacob Black, ugye nem akarsz elrabolni? - kuncogtam.
- Ó, dehogyisnem! - bólogatott hevesen. A hangja komoly volt, amitől csak mégjobban nevettem.

Egy órája mentünk, mikor Jake meggyorsította a lépteit. Követtem, és nem bántam meg. Kiértünk az erdőből egy tisztásra, ami a parti sziklák tetején volt. A fák alatt volt egy aranyos családi ház, aminek a terasza a nyílt óceánra nézett. Ha nekifutottam volna az ajtóhoz vezető lépcsőktől, gyönyörű ívben ugorhattam volna fejest a végtelen kékségbe. Ledermedtem. Mit keresünk mi itt? Jacob észlelte a zavaromat, és megállt. Ha balra néztem, az óceán, ha jobbra néztem, a takaros házikó kacsintott rám.
- Anyukám lakott itt. - szólalt meg Jake a távolba merengve. - Itt élt a szüleivel, mielőtt találkozott Apával. Az enyém a ház, és a testvéreimé. - hajtotta le a fejét. Megszorítottam a kezét. Melanie háza. Nem találtam szavakat.
- Sue havonta kitakarítja. Ritkán jövök ide, mióta ideköltöztetek, nem is jártam erre. Messze van mindentől, de talán pont ez a jó benne! - mosolygott félszegen. Várta a reakcióimat.
- Köszönöm. - suttogtam. - Sokat jelent nekem, hogy elhoztál ide.
- Menjünk be, esni fog! - kezdett az ajtó felé húzni.