Anna díjat kapott!

Bizony! Hánik, Annácska megajándékozott minket a 'kreatív blogger' díjjal, amit ezúton is nagyon köszönök neki!
( http://larafanfiction.blogspot.com/ )

Ilyenkor mindenféle teendőt írnak elő, igyekszem nem kihagyni egyet sem. :)

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


Az első megvolt. (Y)
A második is. (Y)
a harmadik necces ügy. :D Magunkról írni mindig nagyon nehéz. főleg hogy én eléggé önkritikus vagyok :D Hopp, ez már egy. Na akkor rendezzük pontokba.
1: önkritikus
2: rendkívül szőke :D
3: olvasás/írás/zeneimádó
4: született balatoni lány ;)
5: meglehetősen beszédes :D
6: szerelmes nagyon (:
7: barátok nélkül egy nulla (L)

A negyedik szabály az, hogy hét embernek kell elküldenem a díjat. Nod, ez így elég nehéz, mert akiknek elküldeném, azok közül körülbelül már négyen kaptak díjat, dehát max nem hagyok megjegyzést.

zsóKámnak.
-
Sunlight -> http://sunlightweb.blogspot.com/
Surprise -> http://surprisesweb.blogspot.com/


Deliriumnak.
(neki kettőt is, mert mind a két sztoriját imádom :D)
-
P. s.: I’m still not over you ->http://rpattz-delirium.blogspot.com/
Won't you die tonight for love? ->http://delirium-2.blogspot.com/

Ezt eddig vegyük háromnak. Na és megkapja még...



Dzsenni is, persze :D
Evernight - Örökéj -> http://beckyfanfiction.blogspot.com/

zsòьéјь.
-
zsóóblog. (: -> http://zsofuuusz.blogspot.com/


hátbasszus. mitcsináljak xd
elküldöm zsóKa másik blogjára is :D odafenn :D

és hetedikként

abigél_ kapja a díjat, aki bár még nem rakott részt, én tudom a sztorit, és nagyon tetszik :)

abigél_
-
http://tromfideacum.blogspot.com/



Nos, ennyi lenne. Az olvasóimnak üzenem, hogy már elkezdtem a részt, nem tudom, mikorra készülök el, de sietek :)

Sok puszi.
Pickwick.

Wolfpack Emotions 29.

Kislányok!
Itt a várva várt rész :)
siettem vele, de millió oldalt kell pótolnom, és nincs sok idő :/
Remélem tetszeni fog :) A képen Dereck és Eric látható :P
puszii.

29. Felületes ismerkedés (part 2)


- Eric, nyugtasd meg! Beszélj hozzá! Bármiről. - kiabálta Chris, majd Eric lefektetett a vizsgálóra. Előbbi félig kábult állapotomból átmentem a másik végletbe, rángatóztam és nagyon fájt mindenem.
- Kislány. Figyelsz rám? Figyelj. Mi most egy óriási plázában vagyunk. Jó? A kedvenc boltodban. Próbálj fel egy kék nadrágkosztümöt. Gyönyörű leszel benne, egy igazi anyuka, egy tiszteletreméltó tanárnő! - hadarta a fülembe. A próbálkozása nem hatott.
- Dereck? - fordult Chris a dermedt férfi felé kétségbeesetten. Ő elfordította rólam a tekintetét, és Chrisre nézett.
- Ó, persze, természetesen! - kapott észbe. Leguggolt mellém, kezével a fejemet simogatta.
- Nyugtasd meg! - parancsolt rá Eric. Dereck mély levegőt vett.
- Querida.... - sóhajtott. - Táncolj velem! - búgta a fülembe. - Egy nagy bálteremben, vagy akár a tengerparton. Egy piros ruhában, piros virággal a hajadban salsázunk. Minden rendben van, a kislányod is remekül van, és boldogok vagyunk. Gyönyörű vagy!
- Működik. Bekötöm az infúziót. - bólintott Chris, és egy tűt döfött a karhajlatomba. Még hangosan ziháltam, és alig voltam tudatomnál. Elképzeltem, ahogy Dereckkel táncolok.
- Mi történik vele? - kérdezte Eric feszülten.
- Fogalmam sincs. A magzat megindult. - hadarta Chris, és már be is zselézte a hasam az ultrahanghoz. Mikor végzett, a szívemet is megnézte a géppel.
- Mi az, hogy megindult? - kiabált Dereck.
- Elkezdett nőni. De irdatlan tempóban. Amióta itt fekszik, a babája 5 centit nőtt. Szerinted? Több hét alatt nő ennyit egy magzat, nem negyed óra alatt! - túrt a hajába Chris.
- Nézd... Nézd a szívverését! - szólt Dereck kétségbeesetten a monitorra mutogatva..
- Te... Szent... Isten.... Fel kell hívnom Carlisle-t! Eric, hozd ide a mobilomat. - - Dereck, folytasd, amit elkezdtél. - adta ki az utasításokat a doki. Eric elment, Dereck pedig tovább elemezgette a salsa fortélyait. Már csak egy éles sípolásra emlékszem, és hogy elnyelt a sötétség.



Az ágyamban ébredtem. Még mindig infúzióra voltam kötve. A redőnyök le voltak húzva, Dereck pedig az ágyam melletti fotelban ült, egy könyvvel a kezében.
- Hé. - suttogtam. Felkapta a fejét, és elmosolyodott.
- Hé. Jobban vagy?
Felállt, odasétált mellém, leguggolt, és a homlokomat kezdte simogatni. Halványan bólogattam.
- Mi történt?
- Majdnem meghaltál. - suttogta nagyon halkan, és lehajtotta a fejét. - Egyszer csak leállt a szíved. Eric kikészült, de Perryvel újraélesztettünk. A baba is jól van.
- Dereck... - vágtam közbe.
- Igen? - mosolygott rám.
- Köszönöm. - pihegtem, majd köhögni kezdtem.
- Perry! - kezdett kiabálni, de lefogtam.
- Csak egy... kis... vizet! - fuldokoltam. Dereck már hozott is egy pohárral a fürdőből, és szép lassan megitatott.
- Minden rendben. - suttogta, és megcsókolta a homlokom. Szorosan lehunytam a szemem. A forróság, az ajkai érintése, a férfias illata... Jacob jutott eszembe. Hiszen ma van a születésnapja!
- Odaadnád a mobilomat? - nyúltam az éjjeliszekrény felé. Dereck már ugrott is, a kezembe tette a telefont.
- Minek?
- Tudod, hogy kell ezen SMS-t írni? - fintorogtam. Dereck kuncogott.
- Add ide. Mit akarsz írni?
- Annyit, hogy Boldog Születésnapot. Semmi jel, semmi izé, semmi más. Egy A betűt biggyeszthetsz a végére.


Ezután Dereck megtanította használni a mobilt, mint kiderült, neki is olyan volt. Eric folyamatosan etetett. Mikor először bejött a szeme tiszta vörös volt, láttam, hogy kisírta magát.
Chris elővette a Dr. Perry megszólítást, és három nap szigorú ágynyugalomra ítélt. (Zárójelben megjegyzem, az SMS-re egyáltalán nem érkezett válasz.)


Este felé járt az idő, és én csak feküdtem tehetetlenül a hatalmas, kényelmes ágyamban, mikor úgy éreztem, eljött az ideje felhívni Anyuékat.
- Halló, tessék! - szólt bele Anya a telefonba. A hangja hatására átjárt a melegség. Imádtam a hangját, mély volt, mint az enyém, és megnyugtatóan lágy.
- Anya? Én vagyok. Anna.
- Kicsi Annám! Mesélj, hogy vagy? Minden rendben? - vidult fel.
- Hát... Volt egy kis komplikáció, de már minden rendben. Csak a doki három nap ágynyugalomra ítélt, és hát... Tudod, hogy nem nagyon tudok megülni a seggemen. Főleg ezen a gyönyörű helyen! - kuncogtam.
- Komplikáció? Mi történt? - érdeklődött. Mélyet sóhajtottam, és villám gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet.
- Nos... Tudod... A szívem rendetlenkedett, de már minden rendben! - hadartam.
- Mi?! A szíved? De hát sosem volt baj a szíveddel!
- A baba miatt, Anya. Leállt a szívem, mert a baba hirtelen pár perc alatt öt centit nőtt! - válaszoltam kissé idegesebben a kelleténél.
- Atyaisten! Minden rendben? Oda tudok repülni akár most azonnal! - kezdett kétségbe esni az Anyukám.
- Nemnemnemnemnemnemnem! - próbáltam gyorsan megnyugtatni. - Minden oké, tényleg, a fiúk nagyon vigyáznak rám! - mosolyodtam el.
- Fiúk? Miféle fiúk? - lepődött meg Anya, én pedig elkezdtem neki mesélni.

Már vagy fél órája csak mondtam a magamét, mikor Anyának is mennie kellett, és az én ajtómon is kopogtak. A családom a partra ment a tábortűzhöz, amit a születésnapra rendeztek... Nem is bírtam többet gondolni rá.
- Szabad! - sóhajtottam, mire kinyílt az ajtó, és egy óriási tálca indult el felém. Eric vagy Dereck hozta, nem láttam az arcot, mert a tálcán egy irdatlan nagy virágcsokor állt és temérdek kaja. Csak a levegőbe kellett szagolnom, és máris megkordult a gyomrom.
- Virágot a virágnak! - tette le a tálcát Eric. Mély, öblösen zengő hangjára jólesően megborzongtam.
- Igazán nem kellett volna... - szerénykedtem, de azért pironkodásaim közepette elvettem a hatalmas, fehér liliom csokrot.
- Igazad volt, a liliom tényleg bejön! - jött be Dereck mosolyogva. Halkan nevettem. Eric leheveredett mellém, és hozzám bújt, mint egy kisgyerek esti mese közben, Dereck pedig az ágy szélét választotta.
- Hogy érzed magad? - fogta meg a kezem elkomolyodva.
- Mint egy éhes farkas! Ha nem kapom meg azt a tálcát, megyek és megkeresem Piroskát! - kacsintottam, mire a fiúk nevetni kezdtek. Dereck már nyúlt is a sok kajáért. A tálcát az ölébe vette.
- Nos, mivel kezdjük? - vizsgálgatta a tányérok tartalmait. Behunytam a szemem, és szimatolni kezdtem.
- A palacsintát a végére! Hm. A steaket most, utána a raviolit, aztán a pudingot. - pattantak ki a szemeim csillogva. Eric kérdőn nézett rám.
- Ezt csak így? Kisujjból?
- Nos... Kifinomult a szaglásom. - húztam fel az orrom finnyásan.
- Parancsoljon, kisasszony! A steak. - nyújtotta felém a tányért Dereck. Mosolyogva elfogadtam, és húsz perc csend után már csak a jóllakott szuszogásom lehetett hallani.
- Ez valami... Isteni volt! - lelkendeztem még mindig palacsintával teli szájjal.
- Ennek örülök. - mosolygott Eric szelíden. Ajjaj, itt valami készül!
- Ugye nem?! - döntöttem hátra a fejem sóhajtva.
- Ha arra gondolsz, hogy esti mesét fogunk tartani egymásnak az életünkről, akkor a válaszom de. - vigyorgott Dereck. Beljebb csúsztam az ágyon, egészen középre, és mutattam Derecknek, hogy feküdjön a másik oldalamra.
- Ki kezdi? - dörmögtem.
- Te. - vágták rá egyszerre. Eltakartam a szemem a kezemmel, majd egy mély sóhaj után megpróbáltam elpasszolni a feladatot.
- Fiúk, nekem ma újra kellett indítani a szívemet. Nem lehetne, hogy ti meséltek először? Én elég fáradt vagyok, tudjátok... a halál kimerített, meg minden. - jegyeztem meg fontoskodva.
- Ha-ha-ha. Kacag a májam. Nem fogod megúszni! - dünnyögte Dereck. Aztán hirtelen sötét lett. Teljes pánik lett rajtam úrrá, hogy megint velem történt valami, de mikor két oldalról is mozgolódó testeket véltem felfedezni, kicsit megnyugodtam.
- Mi történt? - suttogtam riadtan.
- Áramszünet. - morgott Eric. - A szolgáltató szólt, hogy ma fél 9-től éjfélig nem lesz áram.
- Ó. - könnyebbültem meg. - Most mit csináljunk?
- Meséljünk, aztán aludjunk. Nem? - fogta meg a kezem egy másik, hatalmas kéz a sötétben.
- Ez kié? - szorítottam meg.
- Á! Ne szorongass. Tudatában vagy, milyen erős vagy? - sziszegett Eric.
- Bocs. - kuncogtam. Aztán a másik kezemet is megtalálta valaki. Azt is megszorítottam.
- Ez semmi. - kuncogott Dereck, de azért éreztem, ahogy hajlítgatja az ujjait.
- Ugyan már! - nevettem. - Vigyázz, vigyázz, jön a róka! - ugrottam fel, és majdnem kitéptem a karomból az infúziót. Szerencsére a doktorbácsi volt olyan figyelmes, és berakott egy vödröt az ágy mellé.
- Jól vagy? - fintorgott Dereck.
- Nem. - lihegtem két gyomorgörcs között.
- Hozok gyertyát. - kelt fel Eric. A szemem már teljesen megszokta a sötétséget, tökéletesen láttam farkasképességeimnek köszönhetően.
- Várj. Minek? Ti nem láttok? - egyenesedtem ki, és megtöröltem a számat.
- Dehogynem. Te is látsz? - értetlenkedett Dereck.
- Farkas vagyok. - morogtam, és elindultam a fürdő felé. Csakhogy nem számoltam a karomból kilógó csővel, és majdnem lerántottam az egész állványt az ágy mellől. Halkan szitkozódtam.
- Majd én elintézem. - mosolygott Dereck, és kivitte a teli vödröt a fürdőbe. Hallottam, ahogy lehúzza a vécét.
- Jobban érzed magad? - ölelt magához Eric, mikor visszafeküdtem mellé. Hatalmasat ásítottam.
- Igen, csak kimerültem. - bújtam hozzá még jobban. Mikor Dereck visszajött, letette a vödröt a helyére, gondosan betakargatott, és hátulról karolt át. Ott feküdtünk hárman, egy ideig hallgattam a fiúk csendes szuszogását és a kintről beszűrődő hangokat, majd lassan elnyomott az álom.




Ennyi lenne. írjatok kommentárt! puszi :)
Pickwick.

Wolfpack Emotions 28.

sziasztok :)
Meghoztam a 28. fejezetet is. Jó olvasást! ;)


28. Felületes ismerkedés (part 1)



Dereck és Eric felhurcolták a cuccaimat leendő szobámba, Chris pedig előkészítette a terepet a vizsgálathoz. Nem hiába volt ilyen gazdag, a felső szinten magánrendelője volt, és most is felülkerekedett rajta az orvosi kíváncsiság. Simán beleegyeztem, hogy még azelőtt kukkolhassa meg a babámat, mielőtt elalszom, bár meg kell hagyni, nagyon közel álltam az ájult álmok világához.
- Igyál egy kávét. - javasolta Eric, miközben mutatta az utat a rendelő felé.
- Nem bejövős. - ráztam a fejem. - Koffeinérzékeny vagyok.
- Ó... Olyat még nem is hallottam. - ráncolta a homlokát. - Én nem lennék meg kávé nélkül, tanév közben biztos nem. - kuncogott.
- Ennyire rosszak? - haraptam be az alsó ajkam aggodalmasan. Eric kedvesen nevetett, majd csak a fejét csóválta.
- Kész vagy, doki? - kopogott be Dereck a második ajtón, mikor felértünk az emeletre.
- Naná! - hangzott a derűs válasz. Dereck szélesre tárta az ajtót előttem, nekem pedig leesett az állam. Egy óriási, modern és hangulatos szobában találtam magam. Egész otthonos volt, sehol egy fehér fal, mindenhol meleg színek, mint a narancssárga és a piros.
- Maradtok? - kérdeztem a másik két férfit. Eric szeme felcsillant.
- Igazán megengednéd? - kapott a kezem után.
- Hát persze! - mosolyogtam. Olyan furcsa volt... A mély hangja, a férfias külleme, és az ordítóan ellentétes viselkedése... Dereck lehajtotta a fejét, és a tarkóját vakargatta.
- Nekem dolgom van. - sóhajtott végül, és kiment. Elgondolkodni sem volt időm arról, hogy mi baja lehet, ugyanis Eric hatalmas karjaiba kapott, és finoman a nagy vizsgálóágyra fektetett. Húzott mellém egy széket. Mikor megsimogattam magam alatt a finom huzatot, kipukkant belőlem a nevetés.
- Mi az? - mosolygott Chris, és bekapcsolta az ultrahangot.
- Eszembe jutott, hogy Cullenék vizsgálóágya inkább egy asztalhoz hasonlít. Kemény lapos, és hideg.
- Ezek a vámpírok! - sóhajtott Chris színpadiasan, és felvette a gumikesztyűjét.
- Voltál már ilyen vizsgálaton? - kérdezte Eric a jobb oldalamról.
- Hű... Hát. Azt hiszem, még nem. - ráncoltam a szemöldököm. - Legalábbis nem voltam magamnál.
- Akkor most röviden elmondom, mi fog történni. - kapott a szón a doktor. - Remélem voltál gyantáztatni, mert gatyalehúzás lesz! - kacsintott. Megint nevettem, és most ők is becsatlakoztak. - Na jó, elég lesz, ha csak a méhedet teszed szabaddá. Így ni. Még egy kicsit lejjebb. Jó, így pompás. A blúzodat is húzd fel, nehogy ráfolyjon ez a takonyszerű valami. - fintorgott, és nyomott a hasamra a hideg, átlátszó zseléből.
- Ez hideg! - szisszentem fel.
- Ugyan már. - kuncogott Chris. Majd a kezébe vette azt a vizsgálófejet vagy mi a csudát, és rányomta a bezselézett felületre.
- Naaa, ez így fáj ám! - húztam össze a szemeim.
- Tudom. - mosolygott önfeledten, miközben a monitort nézte.
- Nem hagynád abba? - morogtam.
- Nem. - válaszolta hasonló jókedvvel, majd hirtelen megállt a keze, a szája elnyílt, a szemei kikerekedtek.
- Valami baj van? - kérdeztük egyszerre Eric-kel.
- Ez a baba... Azt a ...! Soha nem láttam még ilyet! - habogott.
- Mi az? Valami baj van? - emeltem feljebb a fejem feszülten.
- Dehogy! Nem, nem, nem... Csupán csak... Mióta is vagy terhes? - nézett rám egyik szemöldökét az égbe lökve.
- Nos... Nem sokkal több, mint két hete. De őszintén szólva, gőzöm sincs. - hanyatlottam vissza a vizsgálóra.
- Mintha már a terhesség egyharmadánál járnál. Lenyűgöző! - ragyogtak fel a szemei.
- Akkor... Ez azt jelenti, hogy tudod a nemét? - kérdezte Eric. Most az én szemem csillant fel, szívem heves vágtába kezdett a válaszra várva.
- Pontosan. - vigyorgott. Megszorítottam Eric kezét, aki erre csak mosolygott.
- És? Mondd már! - sürgettem türelmetlenül.
- Látod ezt itt? - bökött Chris a monitorra.
- Az Isten szerelmére, nem látok semmit, mondd már a nemét! - kiabáltam, és a kezem remegni kezdett. Eric felpattant, két oldalamnál lefogott, és mélyen a szemembe nézett.
- Anna, gondolj a babára! Ha átváltozol, meghal. Hallod, nézz rám! - duruzsolt a fülembe bódítóan mély, rekedt hangján. Hirtelen kitisztult az agyam, és elengedtem magam.
- Nos? - kérdeztem hűvösen.
- Kislány! - kurjantotta Chris boldogan. Elmosolyodtam. Titokban óriási kő esett le a szívemről, ugyanis magamban rettegtem, hogy ha fiú lesz, az apjára fog hasonlítani, és minden egyes négyzetcentije csak fájdalmat fog hozni nekem. Bár később rájöttem, hogy valószínűleg a lányom is fog rá hasonlítani, és soha nem fogom elfelejteni, hogy Jacob az apja.
- Hisz ez nagyszerű! - ölelt át Eric fél karjával. Chris kikapcsolta a gépet, majd dobott rám pár papírtörlőt, hogy töröljem le a gélt a hasamról.
Három és fél perccel később ájultan, ruhástul zuhantam az ágyba.



Mikor reggel felkeltem, az első amit észrevettem az volt, hogy a roló mellett isteni napfény szűrődik be. A másik pedig az, hogy rajtam csak egy bugyi és egy blúz van, és valaki fekszik a padlón. Óvatosan ültem fel, és letettem a lábam a földre. Szemügyre vettem a betolakodót, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy van rajta póló és alsónadrág. Halkan a bőröndömhöz mentem, felkaptam egy másik pólót és egy rövidnadrágot, és átsétáltam a szoba másik felébe, hogy lássam a vendégem arcát. Dereck? Mit keres itt Dereck? Átmásztam az ágyon, és halkan kimentem az ajtón. Az előtérben volt egy kis emelvény, ott volt a konyha, egy bárpultszerű építménnyel volt leválasztva a nappalitól.
- Jó reggelt, kisasszony! Mivel szolgálhatok? - puszilt arcon Eric, mikor leültem a pulthoz egy magasabb székre. Ő a pulton belül állt, és a konyhában szorgoskodott.
- Magyarázattal. - bólogattam. Kérdőn nézett rám, mire felvilágosítottam Dereck holléte felől.
- Ajaj. Ne haragudj rá, majd... Majd elmagyarázzuk. - sóhajtott, és megkent egy zsemlét nutellával, majd elém rakta.
- Köszi. - mosolyogtam. - Én nem haragszom Dereckre, ne értsd félre, csak meglepődtem. Ennyi az egész. - vontam vállat. Beállt a csend. Csak a nyeldekelésem hallatszott.
- Mesélj már magadról egy kicsit! - kezdte aztán Eric.
- Micsodát? Azt, hogy elcsesztem mindent? Hogy boldog lehetnék, de így egyik szemem sír, a másik nevet? Erre vagy kíváncsi? - kérdeztem unottan.
- Nem. Arra vagyok kíváncsi, hogy ki az az Anna Wanamaker.
- Penelopé.
- Hogy mondod?
- Anna Penelopé Wanamaker. A teljes nevemet használom. - kezdtem el piszkálni a zsemle morzsáit a tányéromon.
- Szép. - mosolygott szelíden. - És hol születtél?
- Dallasban. Ott éltem egészen idén május végéig. Az apám quileute indián, és haza akart költözni, miután februárban meghalt az édesanyja. Az anyám valami medve, azt hiszem, mint Sarah, és orosz származású. - Eric elismerően bólogatott, miközben cukrot kanalazott a kávéjába. - Hat testvérem van, én vagyok a legidősebb, a hetedik.
- Hat? Jézus. Sűrű húsz év lehetett. - nevetett. Vele nevettem.
- Én vagyok 20, az öcsém Michael 19, Sarah 18 lesz, Jess lassan 16, ő most Oroszországban él az anyukám szüleivel. Noah 7 éves, az ikrek pedig jövő hónapban lesznek egy évesek. - soroltam a családfát.
- És... A kicsi? Szabad tudni valamit az apjáról? - puhatolódzott finoman. Neki könnyen beszéltem erről, de egyenlőre még senki másnak.
- Jacob Black. A majdnem Alfa... - sóhajtottam. - Egy farkas, egy eszméletlen pasi, és egy szerencsétlen, akivel kicsesztek a szellemek. - bólogattam. Eric kérdőn nézett rám, mire folytattam. - Eric, én voltam a harmadik bevésődése. A HARMADIK! El tudod ezt képzelni? Én belé vésődtem, egy ideig minden rendben volt, aztán elkezdtünk furán viselkedni egymással... És végül ott hagytam. Nem tudtam miért, csak szenvedtem, tudtam, hogy nem szeret tisztán. Aztán beszéltem a tanácsfőnökkel. Ő mondta nekem, hogy volt egy lány, akibe szerelmes lett még az átalakulása előtt. De az a lány egy vámpírt szeretett, és mikor teherbe esett, és megszülte a hibrid gyereküket, és csak úgy élhette túl, hogyha Ő maga is vámpírrá avanzsál... Így hát Jacob bevésődött a fél ember-fél vámpír kislányba, majd jöttem én júniusban, onnan meg már... Te is tudod. - hajtottam le a fejem.
- És mit csináltatok két teljes hónapon át? - ráncolta a szemöldökét.
- Őszintén? Semmit. Szexeltünk... Nem mehettem ki a házból.
- Mert?!
- Mert eléggé érdekesen alakult az átváltozásom. De ezt majd inkább este mesélném el. - húztam szélesre a szám minden vidámság nélkül.
- Tudod, Dereckkel hasonló cipőben eveztek... A lenyomata meghalt. Azért jöttünk ide. Barcelonában éltünk, bár én félig ír vagyok, mégis kaptam helyet a falkában. És amikor jött az a kisebb nyugat-európai háború a vámpírokkal... Csak mi ketten éltük túl. És akkor jöttünk ide. Perry meg kiadta a lakását, hát kivettük! Aztán jóban lettünk. Röviden ennyi. - kortyolt a csészéjébe.
- Ó. Hát... Nos... Nem tudom, mit mondjak, biztos nagyon nehéz lehet. Én nem tudom, mit csinálnék, ha Jacob meghalna. Vagy bármelyik falkatársam. - hajtottam le a fejem.
- És milyen gimit végeztél? - terelte a témát Eric vidám fennhangon. Hálás voltam érte.
- Művészetit. Megcsináltam a felsőfokú művészeti vizsgát is, ami kb. annyit tesz, mintha a suli mellett elvégeztem volna a Zeneakadémiát. Mondjuk el is végeztem, csak levelezőn! - vigyorogtam. - Bocs, szeretem túlzásba vinni az ezzel való hencegést. - hanyatlottam vissza a pultra.
- Neked legalább van mivel! - nevetett. - Én itt állok 34 évesen, és nem tudok mit kezdeni magammal! Azt tanítom, amiről majdhogynem fogalmam sincs... - kuncogott megint.
- Mit tanítasz?
- Közgazdaság tant. Elég szar dolog. - húzta a száját. - De akkoriban ez kellett, meg egy műv. töris. Dereckkel kő-papír-ollóztunk. - nevetett fel ismét. Mindketten elhallgattunk, mikor hallottuk az ajtó nyikordulását. Dereck tántorgott ki a szobámból, egyik kezével a szemét dörzsölte. Valami hirtelen nagyon érdekes lett a morzsás tányéromon.
- Ki ez a csaj? - torpant meg mögöttem, és érdeklődve nézett rám.
- Tegnap este jól berúgtál, mi? - dünnyögtem.
- Nem emlékszem. - csóválta a fejét, majd rögtön felszisszent és a fejéhez kapott. Felpattantam, és becsörtettem a szobámba. Dereck hűlt helyének három méteres hatósugarában kezdtem keresni, és meg is találtam a bizonyítékot. Egy csurig kifacsart konyakos üveg. A szagától felfordult az a zsemle a hasamban, rohantam a vécébe hányni. Ő igen, a terhesség csodás időszaka, a hányós korszak! Szólnom kell Chrisnek.

Befogott orral vittem ki az üveget, messziről eltartottam magamtól.
- Jól vagy? - riadt meg Eric, mikor meglátta halálsápadt, verítékes arcomat. Aprót bólintottam, és Dereck felé vágtam az üveget teljes erőből. Nem csalódtam az ösztöneiben, fél kézzel kinyúlt és elkapta. Még csak fel sem nézett.
- Anna. Ne haragudj az előbbiért. - dörmögte a tányérját piszkálva. Eközben Eric folyton Chris nevét ordibálta.
- Semmi gond, tőled megszoktam. - próbáltam flegma lenni, de elfúlt a hangom. Összecsuklottak a lábaim, és Eric tartott meg.
- Der, hurcold ki Christ az ágyból, különben én megyek oda, és akkor végzek vele! - kiabálta idegesen. Nem tudtam, hogyan nyugtassam meg. Dereck csak felénk pillantott, és már rohant is Chris szobájának irányába.
- Perry, kelj fel! - kiabálta és az ajtón dörömbölt.
- Hagyjál már, vendégem van. - vánszorgott Chris az ajtóhoz. Alsónadrágban volt, és csak a fejét dugta ki. Minden bizonnyal egy nő volt nála.
- Aha, egy terhes tini meg összeesett a nappalid közepén! - kiabált Dereck. A doki szemei kipattantak, és lélekszakadva indult felénk.
- Eric, hozdd a vizsgálóba! Lehet, hogy valami baj van. - nézte meg a pulzusom riadtan, és már el is tűnt.

Wolfpack Emotions 27.

Hánibabák. meghoztam a következő részt. A lázam egész éjjel nem ment le, így nem sokat aludtam, szóval lehet, hogy napközben dobok szunyát, ami annyit tesz, hogy fogalmam sincs mikor fogok írni. De addig élvezkedjetek. ;)



27. Szilvák és melegek


Sötét volt. A hajam itt-ott vizes volt még, és csak egy törölköző volt rám tekerve. A szobaszőnyeg közepén feküdtem, mellettem a kikészített, ám még egyenlőre üres bőröndök sorakoztak. Az asztalon várt rám a tubusnyi barna hajfesték, a doboz oldaláról hívogatóan kacsintott rám egy gyönyörű, barna hajjal keretezett arc. Ez elég nagy változás lesz... Eleinte arra gondoltam, hogy megkérem Emily-t, fesse be nekem. De aztán elvetettem az ötletet. Elég lesz lesokkolni őket, ha majd egyszer visszatérek. Hallottam, ahogy megnyikordul a legalsó lépcsőfok. Valaki felfelé jön. Ide tart? Amint hallom, igen. A következő másodpercek kínos lassúsággal teltek. Ki az? Mit akar? Miért jön ide?
Az ajtó résnyire nyílt. Az utóbbi hétben rossz szokásommá vált, hogy mikor összerezzentem, automatikusan a hasamhoz kaptam.
- Anyai ösztön. - sóhajtott az Édesanyám az ajtóban. A szívem nagyot dobbant. Becsukódott az ajtó, és Anya lassan leereszkedett mellém. Hasra fordult, lábait a levegőbe emelte, és egyik könyökére támaszkodva a tenyerébe tette a fejét. - Miért nem mondod el nekem? - kérdezte fájdalmasan.
- Nincs mit elmondanom. - vontam vállat, és elfordítottam a fejem.
- Anna. Te terhes vagy. Ne akard letagadni, ha nem vetted volna észre a lányom vagy, én pedig rájöttem. - mosolygott gyengéden. Megsimította a hajam, és nagyot sóhajtott. Óvatosan a hasamra tette a kezét. Mi tagadás, a törölközőn keresztül is érezni lehetett a kicsi boldog ficánkolását.
- Anya. Félek... - csordult ki egy könnycsepp a szemem sarkából.
- Ne félj kicsim. Nem kell mitől félned. Tudod, hogy mindenki szeretni fogja. - mosolygott, és magához húzta a fejemet. Csendesen sírdogáltam, amíg ő megnyugtatóan simogatott, és csitítgatott.
- Senki sem tudja. Csak Paul, Te, és Cullenék vannak beavatva. Anya, nagyon kérlek, tartsd titokban! - szorítottam meg a kezét. Megértően bólintott.
- Te is tudod, hogy nem titkolhatod örökké. - csóválta a fejét.
- Igen. De addig pont eltitkolhatom, míg elmegyek. Aztán majd visszajövök. Carlisle barátjánál élhetek, nem kell kollégák előtt titkolózni. Rengeteget segítenek a vámpírok. Gondoltad volna? - grimaszoltam, és közben milliószor hálát adtam az Égnek értük.
- Jacob az apja, igaz? - kérdezett rá kertelés nélkül.
- Ki más? - horkantam fel.
- Nem tudom. Nem beszéltünk, mióta ideköltöztünk. Számtalanszor elgondolkodom rajta, hogy érdemes volt-e így felborítani a családunk életét. De nézd a jó oldalát... Azt hitted, nem lehet gyereked, hát most lesz! És felneveljük, kicsim. Közösen. Nem fog hiányt szenvedni semmiben. - csókolta meg a homlokom Anyu. Elmosolyodtam.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a családban akár egy percig is szenvedne! - kuncogtam. Anya keze hirtelen megállt a levegőben.
- Jól látom, hogy az barna hajfesték? - nézett az asztal felé összehúzott szemekkel. Bólogattam.
- Gondoltam megkérem Emilyt... - vontam vállat, mire ő hevesen megrázta a fejét.
- Apád kiakadna. - kuncogott. - Várj vele. Ráérsz majd abban a nagy büdös Los Angelesben fodrászhoz menni!
- Szeretlek, Anya. - jelentettem ki hirtelen, határozott komolysággal.
- Én jobban, kicsim. Én jobban. - mosolygott szelíden, és elaludtam a kezei közt.


~


- Megvan minden? - kérdezte Apu, mikor lecsuktam a BMW csomagtartóját.
- Valóban. - vigyorogtam rá. Csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Akkor is ezt a választ várom, amikor visszajössz! - azzal megölelt, és nagy puszit nyomott a homlokomra. Feltoltam a napszemüvegem a fejemre, és hunyorogva néztem körül. Hét ágra ragyogott a nap, és ott volt mindenki. Vagyis majdnem mindenki. Jacob nem tette tiszteletét, Cullenék pedig az időjárás miatt kényszerültek elbúcsúzni korábban. Jobban mondva nem mindannyian, inkább csak Carlisle, Alice, Edward, és Nessie. Érdekesnek találtam, hogy ők négyen tényleg olyanok, mintha rokonok lennének. Sok a hasonló tulajdonságuk. Carlisle ellátott egy mobiltelefonnal, mivel az enyém a szartartáson tönkrement. Hipercsúcs, új technológiás kütyü volt, és beletápláltak nekem minden fontos telefonszámot előre. Chris Perry-ét is, aki Carlisle nőgyógyászbarátja volt. Alice ellátott ruhákkal, amikkel majd eltakarhatom a hasam. Mondta, hogy Rosalie sok sikert és egészséget kíván, mire muszáj volt valamit válaszolnom, így kívánta az illem. Edward megnyugtatott, hogy figyelni fog a titokra, és Őt bármikor felhívhatom, ha valami probléma van, megoldjuk együtt. Nagyon hálás voltam nekik.
- Ideje indulnom. - sóhajtottam, és végigsimítottam az oldalamon. Egyenként mindenki elbúcsúzott tőlem, Paul mondta, hogy majd telefonáljak mindig.
- Anya is tudja. - suttogtam a fülébe alig érthetően, mire bólintott, és ellépett előlem.
Amint lekanyarodtam az útról, dudáltam, és az ablakon kinyúlva integettem. Majd mikor már nem láttam őket, a kezemet a hasamra csúsztattam, mint az utóbbi pár napban oly sokszor.
- Minden rendben lesz, meglátod! - mosolyogtam, és bekapcsoltam a rádiót. Hogy jól döntöttem-e? Majd nemsokára úgyis kiderül...



~

Mind a kétezer kilométert ébren töltöttem. 18 órányi kocsikázás után pillantottam meg az első felhőkarcolókat. A szívem zakatolni kezdett, a kisbabám pedig vidáman ficánkolt bennem, és olyan boldogság járt át, amire nem számítottam. Csak beadtam Chris Perry lakásának címét, és mentem, amerre a navigációs rendszer kívánta. Későn tűnt fel, hogy Mr. Perry háza Long Beach-en van, ami egy újabb félórát követelt tőlem. Úgy döntöttem, előbb körbenézek a városban, csak kívülről, kocsival. Aztán eszem valamit, mert a farkasétvágy kezd legyőzni, és nem vállalhatom magamra a felelősséget, hogy a gyermekem alultáplált maradjon.

A város lélegzetelállítóan gyönyörű volt, rögtön elnyerte a tetszésemet. A főbb helyeket megjegyeztem, majd gondoltam hazatelefonálok.
Anyának akkor sikerült felvennie a telefont, mikor rákanyarodtam a 'Long Beach - 41 km' feliratú táblával jelzett többsávos útra. A nap lemenőben volt, és nem tudtam megállni, hogy a visszapillantóból ne csodáljam folyton a pálmafákkal tarkított betonrengeteget. Anyuval elbeszélgettük az időt, már majdnem Long Beach-nél jártam, mikor hirtelen a torkomon akadt a szó, és kiesett a kezemből a telefon. Ugyanis a hatalmas kamion, ami szinte LA-től előttem haladt, hirtelen átsorolt a másik sávba, majd lekanyarodott. És ami a szemem elé tárult, az nem volt kispályás látvány... A Csendes-óceán végtelen kéksége terült el pontosan előttem, már láttam a város első házait. Villámsebességgel köszöntem el Anyutól, és bevágtam a telefont a táskámba.

A GPS egy hatalmas, fehér kúria előtt kezdett csipogni. Odapillantottam, és a kijelzőn nagy betűkkel villogott a CÉLÁLLOMÁS felirat. Elmosolyodtam, és kipattantam a kocsiból. A nap jócskán lemenőben volt már, mégis majd kifolyt a szemem, így feltettem a napszemüvegem. Első körben csak a kézitáskám tartott velem. Rögtön észrevettem, hogy az utcafronti hatalmas szint a hegy oldalában folytatódik, és pontosan a homokos parton ér véget. Nem bírtam betelni a látvánnyal. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, így hát óvatosan beléptem. Nem csaptam zajt, még a gumitalpú tornacipőmben sem, amihez egy fehér farmert viseltem fehér inggel, és egy kis fekete mellénnyel.
- Hahó! - kiáltottam kicsit félénken. Nem jött válasz. Aztán hirtelen tele lettem önbizalommal, kihúztam magam, megsimogattam a kisbabám, és elmosolyodtam. - Van itt valaki? - kérdeztem jóval hangosabban. Egy pillanatig ismét csend volt, majd motoszkálást hallottam, és a következő pillanatban egy rettentően szívdöglesztő, barna hajú, izmos férfi jelent meg. Az egyik fal mögül lépett ki, csak egy hosszú szárú fürdőgatya volt rajta. Végigmért, megvakarta a fejét, és elkiáltotta magát.
- Chris, az egyik macád téged keres!
- Már megbocsásson... - méltatlankodtam. Kérdőn nézett rám, majd mikor megráztam a fejem, meglepett O-t formált ajkaival.
- Nincs macám, Dereck, kopj le. - tűnt fel egy szőke, magas férfi. Ő is meglehetősen elegáns és jóképű volt. - Szia! - fordult hozzám kedvesen. Mosolyogtam, hasonlóan volt felöltözve, mint én.
- Heló. - nevettem.
- Jó kis belépő... - dünnyögte Dereck alig hallhatóan. Automatikusan válaszoltam rá.
- Ugyan, hagyd, elsőnek megteszi! - kuncogtam. Elkerekedett szemekkel kapta vissza rám a fejét, és értetlenül mutogatott. Ekkor jutott eszembe, hogy én ezt emberi füllel nem hallhattam volna... Fülig pirultam, és zavartan leszegtem a fejem. Aztán átvillant az agyamon, hogy ez baromira nem jó taktika. Így hát felszegtem az állam, és szívmelengető mosolyt küldtem felé.
- Dereck, Ő Anna Wanamaker, aki mostantól velünk fog élni. - sóhajtott Chris, és mellém lépett. Kezet fogtam vele. Nem lepte meg perzselő bőröm, nyilván Carlisle felvilágosította, hogy alakváltó vagyok. - Én Chris Perry vagyok.
- Nagyon örvendek. - adtam neki két puszit.
- Mi van Szilva, szellemet láttál? - hallottam egy mély, öblös nevetést. A következő pillanatban megláttam az egyik leghelyesebb férfit, aki a világon csak létezhetett. Magas volt, rendkívül izmos, és... egyszerűen csak úgy áradt belőle a férfiasság. Mikor meglátott, elmosolyodott.
- Á, Anna! Már vártunk! Hogy vannak a farkasok? - indult el felém barátságos mosollyal. Én is viszonoztam a gesztust, egészen míg ki nem mondta a bűvös szót: Farkasok. Ledermedtem.
- Itt mindenki tudja? - fordultam hirtelen Chris felé.
- Dereck és Eric alakváltók, szintén. - karolt át Chris, majd közelebb hajolt a fülemhez. - Az egyik egy megszomorodott latin-lover, a másik pedig egy kályha. Szerinted?! - mormolta. Nem nagyon tudtam szólni a döbbenettől.
- Sziasztok, Anna vagyok, quileute farkas. - integettem félénken. - Igazság szerint a falkámon kívül sose találkoztam még más alakváltókkal. - ráncoltam a homlokom zavartan.
- Én Dereck vagyok, Dereck Da Silva. Ne haragudj a viselkedésemért, nem tudtam róla, hogy átmeneti diákszállót nyitunk... - mosolygott, és kezet fogtunk. Furcsa érzés volt, meg kell hagyni.
- Én Eric vagyok, Eric Fletcher. Milyen volt az utad? A baba jól van? - nézett rám félredöntött fejjel, majd megölelt. Meglepetten tekintgettem körbe.
- Ne haragudj rá, csak örül, hogy végre lány állt a házhoz. - kacsintott Chris.

A kínos megismerkedés még pár további (és egyben felesleges) percből állt, majd körbevezettek a házban. Minden mesébe illően gyönyörű volt, a baba csak úgy vibrált a hasamban a boldogságtól. Ezt a fiúk is észrevették.
- Mi ez a hang? - fülelt Dereck.
- A kisbabám. - mosolyogtam büszkén, és a hasamra tettem a kezeimet.
- Szabad? - nézett rám Eric csillogó szemekkel. Ha a a külsejéből nem is mondtam volna meg, hogy meleg, néhány megnyilvánulása előbb-utóbb ráébresztett volna a tényre.
- Hát persze! - nevettem. Boldog mosollyal tette egyik lapát tenyerét a blúzomra, és várt. Húsz másodperc néma csend elteltével mind a ketten egyszerre kezdtünk kuncogni. A baba vígan ficánkolt a pocakomban.
- Tuti fiú lesz. - kacsintott rám, majd felegyenesedett. Nagyot sóhajtottam.
- Nekem az se lenne baj, ha egy macskát szülnék, csoda, hogy egyáltalán megtörténhet ez velem! - csóváltam a fejem.
- Itt jó helyen leszel. - biccentett Chris mosolyogva.
- Vigyázunk rád! - szorította meg a kezem Dereck.
- Rátok. - kacsintott Eric, és éreztem, hogy jó helyen vagyok. Itt talán egy ideig boldogan élhetek. Nem vágytam másra, csak erre. Boldogan, és a kisbabámmal biztonságban.




na drágáim, remélem tetszett :) Nemsokára ismét jelentkezem. puszik.
A képen persze Long Beach látható :)

Coming soon.

leánykák(L)

Van pár hírem.
Az első, hogy beteg vagyok. Lázas vagyok, kicsit zsibbadok, a héten nem megyek suliba se. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy nekiállok őrülten részt írni... Majd kiderül, mennyi erőm lesz.
A második az, hogy újításokat csináltam a blogon. Bizony :)
Jobb oldalon a képeket nézzétek meg. Cseréltem, meg töröltem is, hogy majd a nemsokára felbukkanó új (és nagyon fontos) szereplőknek is legyen hely.
A harmadik, hogy új blogokat vettem fel a "Kötelező olvasmányok" közé, nézzétek meg őket!
Ééés végül az utolsó: Ezentúl ki fogom írni a részek elejére, ha Breaking Down-os SPOILER van a fejezetben, mert az egyik barátnőm, aki még nem olvasta a BD-t szólt, hogy Rosalie meg Bella meg baba meg mi van?!
Úgyhogy gondoltam, ezzel megkönnyítem pár ember dolgát, és megvédem őket a csalódástól. :D

Valamint most jut eszembe. Nemsokára közös, párhuzamos részek lesznek zsóKa sztorijával, a Sunlight-tal. Minden bizonnyal ott előbb jönnek ezek majd, mint itt, mert én még nem tartok ott a történetben.

Ha valami kérdésetek van, írjatok kommentárt vagy e-mailt.

puszim.
Pickwick.

Wolfpack Emotions 26.

Hániik (L)

Jó estét mindenkinek :)
Elkészültem a fejezettel, ami a szokottnál egy oldallal hosszabbra sikerült. Szerintem tuti lett, megpróbáltam a végén is jól és érthetően visszaadni a képet, amit magam előtt láttam írás közben.
Nem szoktam ilyet csinálni, de most különösen fontos, hogy zenét hallgassatok hozzá :D
akkor kapcsoljátok be, mikor Anna elhagyja a Cullen házat. :)


Mitsoura - Devat Ku
Jó olvasást :)



26. Igazság és szertarás

Nem telt el fél óra, és már majdnem a vámpírtanyánál jártunk. Az én kocsimmal mentünk, Paul vezetett, kicsit remegett a keze az idegtől, nagyon félt, hogy valami baj van. Én sokkos állapotban ültem az anyósülésen. Mikor kiléptünk a házból borzongtam, és kirázott a hideg, ezért Paul azonnal visszarohant a szobámba, és kihozta a kedvenc pulóverem, egy vastag, halványkék Benetton pulcsit. Vacogó fogakkal vártam, hogy végre megérkezzünk. Mikor Paul kinyitotta mellettem az ajtót, olyan hidegrázás tört rám, hogy majd' odahaltam. A fiú az ölébe kapott, és bevitt a házba.
- Végre! - szaladt elénk egy alacsony, fekete hajú lány. Felismertem, csak Alice lehetett az.
- Hol van Carlisle? - kérdezte Paul.
- Fent. Gyere utánam. - trillázta Alice kétségbeesetten. Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy Carlisle jó hírekkel szolgáljon. Nemsokára Paul forró karjai közül egy hideg, kemény asztalszerű ágyra kerültem. Nem most feküdtem itt először, a szagot is felismertem.
- Anna. Anna, nyisd ki a szemed! - szólongatott a doktor.
- Kisbabám lesz, ugye? - kérdeztem suttogva. Egyenesen Carlisle szemébe néztem.
- Nem tudom, megvizsgállak. Megtennéd, hogy leveszed a nadrágodat? Rutin ellenőrzés lesz csak, nőgyógyászati. - nyugtatott meg. Alice ott állt mellettem, segített levenni a nadrágom, és jéghideg kezével fogta az enyémet.
- Te vagy Alice, ugye? - néztem rá.
- Igen, én vagyok. - mosolygott rám kedvesen, és megsimogatta a fejem.
- És te is azt látod, hogy kisbabám lesz? Vagy csak én érzem úgy? - kérdeztem ártatlanul.
- Nem látom mindig tisztán a farkasokat, Anna. De ezt határozottan láttam. - magyarázta bársonyos hangján.
- De ne legyen kisbabám, nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel, nem akarom, hogy rossz élete legyen, nem akarom, nem akarom... - nyöszörögtem sírós hangon.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Nyugodj meg. - tette jeges kezét a homlokomra. Jól esett hideg érintése, kissé össze tudtam szedni magam. Eközben Carlisle már a lábaim közt járt, és összeráncolt homlokkal vizsgált. Összeszorított fogakkal viseltem a jeges érintéseket a negyven fokos bőrömön, és végig csak egy valamire tudtam gondolni: Talán mégis anya leszek...



- Anna! Anna, ébredj fel! - szólongatott egy magas, csilingelően gyönyörű hang. Alice Cullen állt mellettem, és arra próbált ösztönözni, hogy nyissam ki a szemem.
- Tessék? Mi történt? - ültem fel hirtelen, de meg is bántam, mert a hasamba beleszúrt a fájdalom. Biztos a kezelés utóhatásaként. Visszahanyatlottam az ágyra.
- Jól érzed magad? - kapott felém egy másik, jéghideg kéz. Éreztem az orromban azt a jellegzetes vámpírbűzt. Egy szőke gyönyörűség állt az ágy mellett a másik oldalamon.
- Te csak Rosalie lehetsz. - mosolyodtam el gyengén.
- Igen, én vagyok. Jól érzed magad? Mid fáj? - kérdezte aggodalmasan.
- Semmi, semmi, jól vagyok. Babám lesz? - néztem Alicere csillogó szemekkel.
- Öhm. Nos. Minden bizonnyal igen. Bár még nem vagyunk biztosak a dolog kimenetelét tekintve. - simogatta Rosalie a hajam. Képmutató... Jake mesélte, hogy gyűlöli a farkasokat, és Bellát is csak akkor volt hajlandó elfogadni, mikor kiderült, hogy terhes.
- Kisbabám lesz? - kérdeztem rá még egyszer, lázasan csillogó szemekkel.
- Igen. Kisbabád lesz. - kapott a kezem után egy másik kéz, ami már egyáltalán nem volt hideg.
- Paul... - suttogtam, és simogatni kezdtem az arcát és a haját.
- El kell mondanod Jake-nek... - hajtotta le a fejét.
- Nem! Nemnemnemnemnemnemnemnem! - ismételgettem hisztérikusan. Nem tudhat róla... El kell tűnnöm Los Angeles-be, minél hamarabb. Ismét felültem, lassan, óvatosan.
- Beszélned kéne Carlisle-al. - kapott utánam Alice. Szó nélkül félrelöktem, és lementem a lépcsőn. A nappaliban több Cullen is ült, elsősorban Bellát vettem észre, aki Nessievel játszott. Mikor a kislány meglátott, felém kezdett szaladni.
- Renesmée, most nem tudok maradni, mert elutazom, és csomagolnom kell. De legközelebb játszunk, jó? - morogtam a fülébe, miután felkaptam. Mikor bólintott, letettem a földre, és egyenesen kisétáltam az ajtón. Egyik kezemet a hasamra csúsztattam, ahol a gyermekem megint mocorogni kezdett. Nem mertem átváltozni, nehogy baja essen. Ott álltam a Cullen ház előtti réten, és tanácstalanul tekintettem körbe. Aztán megláttam a BMW-met a garázsban. Zárva volt, nem tudtam beszállni.
- Erre szükséged lesz. - vettem észre Edward Cullent a kocsim túloldalán. Ott állt, hosszú, fehér ujjain forgatta a slusszkulcsot, és óvatosan, kedvesen mosolygott rám.
- Kérlek. - néztem a szemébe könyörgőn.
- Anna. Beszélnem kell veled arról a babáról. - sóhajtott. - Szállj be. - nyitotta ki a BMW ajtaját. Durcásan helyezkedtem el a vezető ülésen.
- Miről van szó?
- Nos. Hol is kezdjem. Örülök, hogy sikerült megtermékenyülnöd. - jelentette ki komolyan. Kipukkant belőlem egy hisztérikus kacaj.
- Magyarul teherbe estem. Igen. És?
- Szóval fel kell hívnom a figyelmedet, hogy ezt nem lehet eltitkolni huzamosabb ideig. Főleg, hogy Paul is tudja. Hiába mész el, Paul csak véletlenül fog erre gondolni, a többiek rögtön tudni fognak róla. Főleg Jacob... Nem tudom, milyenek az esélyeid. Gondolkodtál azon egy percig is, hogy mit fogsz tenni, miután elmész innen? - kérdezte. És abban a pillanatban tudtam. Rájöttem, hogy mit kell tennem.
- Hazamegyek. Megkeresem a levelet, megnézem, mikor mehetek, elbúcsúzom, és amint lehet, elmegyek Los Angelesbe. Megpróbálom átvészelni ezt a terhességet, hazajövök, bemutatom a gyerekemet a családnak, és eltűnök innen. Messzire.
- Nem. Nem ezt fogod tenni. - csóválta a fejét, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Akkor? - morogtam maró gúnnyal a hangomban.
- Nem tudom. De biztosan közbe fog jönni valami, nincs olyan, hogy előre eltervezed az életed, és minden úgy alakul, ahogy te akarod. Lehetetlen. Például velem is ez történt. Viszonylag boldogan éltem, mikor jött a járvány, Carlisle átváltoztatott, bolyongtam, éltem, és rátaláltam Bellára. Nem akartam, hogy vámpír legyen Ő is. Nem akartam neki ezt az életet. És mégis... jött Renesmée, és ha Bella nem vált volna vámpírrá, elvesztettem volna az életem egyik értelmét. Nem akartam, de ez volt az egyetlen lehetőségem, és nem tudtam így előre eltervezni mindent, mint ahogy te az előbb elmondtad nekem. És látod... Bármennyire is nem akartam, hogy Bella magamfajtává váljon, megtettem amit kért. És most boldog. Én is az vagyok, hogy Ő is jól van és Nessienek sincs semmi baja. Minden rendben. Így hozta az élet... Vagy hogy is mondjam. Ugye, érted? - vigyorgott. Miközben mesélt, a kezem önkéntelenül is a hasamat simogatta, de leginkább a benne izgő-mozgó csöppséget.
- Milyen járvány? - kérdeztem kábultan. Edward színpadiasan sóhajtott.
- Spanyolnáthában haltam volna meg, mint az egész családom, ha Carlisle nem talál rám.
- Értem. Szóval azt mondod, hogy minden rendbe jön? Hogy képes leszek elviselni a fájdalmat, és megbirkózni azzal a lyukkal a szívemben, ami Jake után maradt? Nem hagyhatom, Edward, hogy a kicsinek rossz élete legyen, apa nélkül nőjön fel, esetleg testvér nélkül... Bár az utóbbit nem hinném, hogy tudnám garantálni neki. De a lényegre visszatérve, be kell látnod, itt nem megoldás az, hogy valaki vámpír lesz, vagy hogy harcolunk, vagy megváltoztatjuk a döntéseinket. De ez az idő még messze van. Csak távoli képek a jövőből. Elsősorban arra kell törekednem, hogy a kicsit biztonságban tudjam a világra hozni, és el tudjam titkolni a terhességemet. - támasztottam a fejem a kormánynak.
- Tudunk segíteni. Carlisle ismer egy orvost Los Angelesben. Ember, nőgyógyász, de ismeri a titkot, és ha jól tudom, az alakváltókról is van tudomása. Ő segíthet neked. Carlisle azt mondta, hogy a gyermeked pontosan háromszor gyorsabban fejlődik a méhedben, mint egy emberi baba. Arányosan nő, de karácsonyra kint lesz! - kacsintott rám. - Csak addig bírjuk eltitkolni...
- Nos... Nagyon köszönöm, amit értem tesztek. Most ha megbocsátasz, hazamennék. - sóhajtottam, és kivettem a kulcsot Edward kezéből.
- Vigyázz magadra, Anna! - szorította meg a kezem Edward. Meglepett ez a gesztus, arra számítottam, hogy a vámpírok távolságtartóbbak. A következő pillanatban a bűz tárgya már nem volt sehol. Ideje volt, már kezdtem fulladozni a szagtól. Kiálltam a garázsból, és elhajtottam a Cullen birtokról. Egészen a főútig mentem, mikor végre leeresztettem az ablakot, és hagytam, hogy a menetszél kivigye a kellemetlen vámpírszagot a kocsiból. Egyre csak Edward szavai visszhangoztak a fejemben.
- „Így hozta az élet... Minden rendben... Segítünk.... Vigyázz magadra, Anna.”
Megcsörrent a mobilom a zsebemben. Összerezzentem, majd kicsit feljebb csúsztam az ülésen, hogy elő tudjam venni.
- Haló? - szóltam bele kissé rekedten, majd megköszörültem a torkom.
- Anna? Anyád vagyok. Lemegyünk a partra mindannyian, tábortűz lesz, és egy kis búcsúszertartást rendezünk a számodra. Ott találkozzunk, rendben?
- Anya, minek kellett szertartást rendezni? Mindenkinek elmondtad, hogy elmegyek?
- Igen, kicsim, jó lesz, meglátod!
- De Anya, én ezt nem akartam, nem akarok talál... - akadtam ki, de rögtön elhallgattam.
- Nem lesz ott. Legalábbis Michael azt mondta. - sóhajtott az Édesanyám a vonal túlsó felén.
- Ott találkozunk. - egyeztem bele végül kis gondolkodás után, majd már csak a hívás végét jelző hangot észleltem.


Már akkor láttam a tábortűz magasra csapó lángjait, mikor rákanyarodtam a part felé vezető murvás útra. Szinte mindenki ott volt. Leparkoltam az út szélére, és gyalog indultam tovább. Mikor elértem őket, sokan odafutottak, és megöleltek. Boldogan mosolyogtam, meglepettséggel és jókedvvel töltött el, hogy ennyi embernek fogok hiányozni, ha elmegyek.
- Anna! - integetett Emily a tűz mellől. Odamentem hozzá, és leültem mellé a kidőlt fára, amit padok gyanánt húzkodtak a fiúk a tűz köré egy gigantikus kört alkotva.
- Szia! - mosolyogtam rá sebhelyes arcára.
- Szia. Hogy érzed magad? Minden rendben? - simogatta meg a karom. Úristen! Tudja?! Paul... Áh, lehet nem is arra gondol. Keserűen elmosolyodtam.
- Már nem olyan rosszul. - vontam vállat. - Jót fog tenni a levegőváltozás. Na meg a napfény! - nevettem. Emily is velem örült.
- Ez hagyományos, szellemidéző szertartás lesz. Jó lenne, ha itt ülnél mellettem, én leszek a nótafa, könnyebb lesz beszélni a szellemekkel, ha fogod a kezem. - fogta meg jobb kezem, és megszorította. Szellemidézés? Hm. Kíváncsivá tett.
- Gyerekek! Kezdhetjük? - dörrent egy hang a tábortűz túloldalán. Felismertem a tanács vezetőjét, Anatan Hoakre-t, akivel nemrég beszélgettem. Mindenki odagyűlt körénk, és Paul leült mellém. Ekkor vettem észre a zenészeket. A körön kívül foglaltak helyet, hatalmas dobokat tartottak, vagy hárfaszerű hangszereket. Mikor egytől egyig elhelyezkedtünk, az öreg Hoakre ismét szólásra nyitotta a száját.
- Gyermekeim! Örülök, hogy mindannyian eljöttetek! - üdvözölt bennünket, majd megállt, és jelentőségteljesen benézett a közeli erdő fái közé. - Azért vagyunk itt, mert mint tudjátok, Anna Penelopé elhagy minket. Nem rég érkezett, mégis jelentős szerepe volt életünkben, és a falkáéban is. Most úgy döntött, új életet kezd, távol innen, a nyugati parti nagyvárosban, Los Angelesben. Búcsúzzunk tőle illendően, kérjük hát ősatyáink védelmét, hogy segítsék Annát az életben, amíg nincs velünk! Emily, kérlek. - biccentett a vezető a mellettem ülő lány felé, és becsatlakozott a körbe. Felhangzott a zene, és Emily lehunyta a szemét. Körbenéztem, mindenki csukott szemmel és felszegett fejjel ült. Én is így tettem. Ahogy valamiféle vonóshangszer csatlakozott a dallamba, borzongás futott végig a hátamon, és valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha izgulnék. Emily énekelni kezdett egy számomra ismeretlen nyelven. Folyamatosan borzongtam, mikor hirtelen elhagyott az erőm. A következő pillanatban már kívülről láttam magamat, ott feküdtem azon a helyen, ahol az előbb még becsukott szemmel koncentráltam. Egyre távolodtam, felfelé szálltam, mikor egy ismerős hangot hallottam meg.
- Anna! Kicsi Annám! - örvendezett a nagymamám, Alicia. Bárhogy is koncentráltam, csak a hangját hallottam, és egy kis fehér fénygömb lebegett a szemem előtt.
- Nagymama! - kiáltottam.
- Beszélnem kell veled kincsem. - kezdte komolyan. - Tudod már, mit akarsz az életedtől?
- Nem. - sóhajtottam. - Őszintén szólva, fogalmam sincs. Szép ez a zene, ismered? - kérdeztem az éneklő, ringatózó Emily-t szuggerálva.
- Ne a zenére figyelj! Azért vagyok itt, hogy segítsek. A szellemek küldtek, hogy vezesselek az utadon. Amit most fogok tenni, ne felejtsd el, nem önszántamból teszem, engem irányítanak, neked pedig van választási lehetőséged. - mondta sírós hangon.
- Mi a baj Nagymama? - kérdeztem érdeklődve. A következő másodpercben a fehér fénygömb zuhanórepülésbe kezdett, és egyenesen a testembe csapódott. Néztem, ahogy felülök, és üveges tekintettel fel is állok. A zene továbbra sem hallgatott el. Amint kinyitottam a szemem, szél támadt. Felnéztem az égre, és egyenesen találkozott a tekintetem a saját, üveges szempárommal. A nagymamám most bennem volt. Lassan felemelkedtem, és kezeimet kihúztam Paul és Emily kezei közül. Lassú, méltóságteljes léptekkel indultam meg a legközelebbi sziklaszirt felé. Egy rövid, meredek ösvény vezetett fel oda. Nem értettem, mi folyik itt. Emily hirtelen abbahagyta az éneket, és riadtan kapta felém a fejét.
- Meghal! - sikította. Éreztem, ahogy ledermedek, bár fizikai létem nem volt. Vagyis volt, de épp a szirt felé tartott a nagymamám lelkével együtt.
- Emily, folytasd! - parancsolta élesen a tanács vezetője. Emily tovább énekelt, bár a hangja remegett, és az arcán folytak a könnyei. A családomat kerestem a tekintetemmel. Mind a hatalmas kör másik végén ültek, mit sem érzékeltek az egész balhéból. Kivéve Mcihaelt. Ő ült Paul másik oldalán, és tisztán részt vett mindenben. Egyre jobban kétségbeestem. A testem már egészen a szirt szélén járt. Feltámadt a szél, én pedig tehetetlen voltam. Már majdnem a mélybe zuhantam, mikor sikítozva kiabálni kezdtem, remélve, a nagymamám észreveszi.
- A kisbabám! Ne! A kisbabám! Meg fog halni! - zokogtam. A testem lendületből csapódott vissza, ahogy az üveges tekintet rám akadt, megállt bennem az ütő. A nagymamám megcsúszott, és a testem megállíthatatlanul száguldott a jeges habok közé. A zene elhallgatott, kitört a pánik. Nem vártam meg, mi történik, ahogy megláttam a fehér fénygömböt, tudtam mit kell tennem. Mint akit puskából lőttem ki, éreztem, ahogy száguldani kezdek a testem után. Láttam, ahogy a hullámok közé csapódok. Versenyt repültem az idővel, tudtam, hogy irtó gyorsnak kell lennem. Mintha abban a pillanatban valaki kiugrott volna a fák közül, és utánam vetette volna magát... Mikor elértem a víz felszínét, az alak utolért, és mellettem csapódott a vízbe. A mélyben mintha egy mágnesre kötöttek volna, tudtam, hol kell keresnem a testem, hogy újra saját magam lehessek. Amint magamba csapódtam, elsötétült előttem minden, és elájultam.
Nem akartam ezt. Nagyon reméltem, hogy van másik lehetőségem is, ami megmenthet.




Megint kérek sok kommentárt! :D
Puszi. Sá.

Wolfpack Emotions 25.

Heló Hánik! Igen, meghoztam a 25. részt! :D Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá. Siettem, és szerintem elég jó lett :D
Jó olvasást ;)
Kérek komikat :) és tudom, hogy a kép nem tükrözi a szereplők küllemét, de szerintem ez illett ide legjobban :D


25. Menekülés.



- Hogy mi leszel? - kérdezte A hang. A gyomrom görcsbe rándult, nem bírtam hátrafordulni, csak ültem az asztalnál, és bámultam ki az ablakon. Nem voltam felkészülve a találkozásra. Azóta nem láttam Őt, mióta otthagytam őket a parton. Megkukultam.
- Szia, Jake. - köszönt Anya kedvesen, mégis kicsit feszülten.
- Szia, Tanja. - mosolygott rá a fiú, hangjából ítélve. - Hogy vagy?
- Köszönöm kérdésed, jól. És te? Kérsz palacsintát?
- Nem, köszi, most ettem.
A társalgás erőltetett volt, és túl udvarias. Éreztem Jacob pillantását a hátamban.
- Menj innen. - nyögtem halványan, mikor kicsit sikerült magam összeszedni. Letöröltem egy könnycseppet a szememből.
- Elmész? - kérdezett vissza.
- Még nem tudjuk, Jake, Kérlek, most ne firtasd a témát. Jobb lenne, ha elmennél. - tette hozzá Anya halkan. A könnyeim már megállíthatatlanul folytak, némán zokogtam az asztal felett, de biztos voltam benne, hogy Jacob hall engem. Kíváncsi lettem volna, vajon mit gondol.
- Michael-ért jöttem. Megvárhatnám itt?
- Őhm, persze. Foglalj helyet a nappaliban.
- Ne! - kiáltottam közbe. A nappalira pont ráláttam, nem volt kedvem akár csak egyetlen pillantást is vetni Rá. Összegumiztam a hajam a kezemen lévő hajgumival, és az előttem tornyosuló palacsintahalom mögé bújva falni kezdtem. Senki nem mozdult, Anya csak a palákat rakosgatta a tányérokra, én pedig ettem. Néha majdnem belefulladtam egy-egy falatba, és a szemem is elég sűrűn elhomályosult. Istenem, miért kell emiatt a gerinctelen tulok miatt ennyit szenvednem?!

Megettem a reggelimet.
- Anya, most elmegyek. Itt van még? - kérdeztem lehalkítva a hangom.
- Itt vagyok. - morogta Jake bosszúsan. Halkan káromkodtam, és próbáltam kitalálni, hogy merre jutok ki innen. Végül felálltam, hátra se nézve kiléptem az asztal mögül, és a nappali felé indultam. Útközben lehúztam a pizsamámat, majd kiszökkenve az üvegajtón át az esőbe, felöltöttem farkas alakomat, és futni kezdtem.

Miért kellett neki idetolni a képét? Miért nehezíti meg az életemet? Gyűlölöm. GYŰLÖLÖM. Ez a nyamvadt eső is megint esik. Nem hiszem el! Na de, tényleg, hisz vár rám a napfényes keleti part! Long Beach, Los Angeles, és a Heatfollow. Ó, el sem olvastam a levelet végig! Most mit is csinálok idekint? Ja igen, az expasim elől menekültem... - grimaszoltam magamban.


Ott tértem vissza a házba, ahol távoztam. Felkaptam a pizsamámat a földről, és belebújtam. A hajamat ismét felkötöttem. Amikor felnéztem, elszorult a torkom. Jacob 3 milliméternyire állt előttem. A szívem kihagyott két ütemet, majd a szokásosnál is gyorsabban kezdte pumpálni a vért az ereimbe. A számat nyomdafestéket nem tűrő káromkodások hagyták el.
- Anna! - szólt rám Anya fenyegetően, majd mikor felénk nézett, elkerekedtek a szemei. - Jézus. Michael! - szólt hangosan.
- Nyugi, nincs semmi baj. - hátrált Jacob előlem, feltartott kezekkel. Én is kifelé hátráltam, a hátamon előbukkant fehér, selymes bundám. Ez még inkább a régi időkre emlékeztetett. Szörnyű ordítással és szakadásokkal változtam át, és azonnal eltöltött az a vörös köd, amit Harry halála napján éreztem. Gyilkolni, gyilkolni, gyilkolni. Ennyi volt előttem. Jacobfarkas egy pillanat alatt kint termett mellettem a kertben, én pedig kíméletlenül nekiestem.
- Tudom, hogy megvan rá az okod, hogy utálj, de azért ne tépj szét! - incselkedett gúnyos hangnemben. Ettől még jobban eldurrant az agyam, és tépni kezdtem, ahogy értem. Ő egy jól irányzott mozdulattal nekivágott a legközelebbi fának, én pedig úgy bevertem a fejem, hogy elájultam. Jake otthagyott.

Nem tudom, meddig feküdtem ott a fa alatt. Mire magamhoz tértem, Jake már nem volt sehol, és Michaelnek is csak a szagát éreztem. Nem rég járhatott idekint. Sírni kezdtem. Elegem volt ebből az egész hülyeségből! Minek kellett odajönnie? Minek kellett egyáltalán találkoznom vele? Bár ha jobban belegondolok, végül is Ő sem tehet róla, hogy ez történt. Én voltam a harmadik bevésődése, ezt a dolgot nem Ő irányítja. De miért is védem?! Jézusom, Anna, te olyan hülye tudsz lenni néha.

Mikor teljesen összeszedtem magam, rögtön visszaváltoztam, és az erkélyen át bemásztam a szobámba. Készítettem egy forró habfürdőt, és belefeküdtem. Eszembe jutott, mikor Jake bemászott mellém. Emlékeim egyszerre árasztottak el szomorúsággal, fájdalommal, ugyanakkor vággyal és szerelemmel is. Bármit megadtam volna Jacobért. Bármit a világon. De talán mégis az lesz a legjobb mindenkinek, ha elmegyek. Elfelejteni soha nem fogom, maximum csak elfedem valamivel az emlékét. Elmerültem a habok között, és azt próbálgattam, vajon meddig tudom visszatartani a lélegzetemet. Néha egy-egy tízperc után közel jártam az ájuláshoz. Talán ez is egy megoldás lett volna... az öntudatlanság. De az utolsó pillanatban kapcsoltam. Ő volt a hülye, és én áldozzam fel érte az egészségemet?! Hagyjuk már....
Ennyire idióta én sem lehetek. Kimásztam a kádból, megtörölköztem, és felöltöztem. A hajamat vizesen hagytam, hadd száradjon meg úgy, ahogy természetes lenne. Így is kezdtem tönkretenni a sörényem a folyamatos hajvasalással. Hosszú napnak néztünk elébe, már így is túl sok volt az izgalom. Úgy döntöttem, hogy a hátralévő időt a testvéreimnek szentelem. Átmentem az ikrek szobájába, és odaléptem az ágyukhoz. Mindketten békésen aludtak, ennyit a játékokról... Utána bementem Noah szobájába is. Nagyobb szerencsével jártam, ugyanis az öcsém az autósszőnyegen játszott, és hangosan, köpködve brümmögött.
- Szia! Most fontos küldetésem van, gyere vissza később, és akkor játszom veled is! - darálta fennhangon, majd a kis kocsikkal a kezében berohant a szobája sarkában felállított sátorba.
- Köszi. - morogtam. Na remek... Fontos küldetése van, nem ér rám. Nem rég még majdnem depressziós lett, hogy nem voltam otthon. Elindultam a konyhába, de előbb gondosan körbeszimatoltam. Csak anya illatát éreztem, és még valakit... Paul? Ő lenne az? Leszáguldottam a lépcsőn, és egyenesen a karjaiba vetettem magam. Nem szólt semmit, csak a nyakába csimpaszkodtam, és szorosan átöleltem.
- Hercegnőm... - suttogta Paul a még nedves hajamba, és szorosan tartott.
- Én most felmegyek, mosnom kell. - köszörülte meg a torkát anya, és felsietett a lépcsőn.

Percekig álltunk Paullal ölelkezve. Úgy éreztem, hogy egyedül Ő tud engem megvigasztalni, vele tudom elfelejteni pár pillanatra Jacobot. Ő jelentette számomra a menekülést.
- Szeretlek Paul. - suttogtam. Lágyan felemelt, és a kanapéhoz vitt, majd leült és engem is magával húzott. Odakuporodtam, mint egy kiscica, és teljesen bevackoltam magam az ölébe. Jól esett a közelsége, valahogy megnyugtatott, és egy egészen új, mély szeretet járt át.
- Én is szeretlek téged. - válaszolta mosolyogva az előző megnyilvánulásomra. Finoman simogatni és dörzsölgetni kezdte a hátamat.
- Paul...
- Tessék?
- El fogok menni innen. - sóhajtottam. Az engem ölelő karok megmerevedtek.
- Micsoda?
- Elmegyek. Kaptam egy állást Los Angelesben. Long Beach-en fogok élni, és egy magániskolában leszek zenetanár. Annyi lesz a fizetésem, amennyi a szüleimnek együtt sincs – ültem fel.
- De... Miért? - nézett a szemebe Paul. Végtelenül szomorú fejet vágott, és értetlenül bámult rám csillogó fekete szemeivel.
- Mert nem bírom én ezt. - hajtottam le a fejem, és a kezemet babráltam. A hajam Paul és az én melegségemnek köszönhetően már megszáradt, és most gigantikus hullámok hulltak az arcomba.
- Dehogynem bírod. - simította ki a hajam az arcomból, hogy rám tudjon nézni. Az államnál fogva felemelte a fejem. - Erős vagy, Anna. Alicia néni óta nem találkoztam olyan nővel, mint te. Meg sem kéne, hogy kottyanjon! - hitetlenkedett. Várjunk. Alicia néni?
- Te ismerted a nagymamámat? - kaptam rá a tekintetem.
- Persze, hogy ismertem. Tudod, nekem nem voltak szüleim, a nagymamámmal nőttem fel, aki a te nagymamád legjobb barátnője volt. - koppintott az orromra. - Az egész gyerekkoromat velük kettejükkel töltöttem. Mióta meghaltak, gyakorlatilag alig élek. Üres volt minden. De aztán jöttél te... És ugyan olyan erővel hatottál rám már az első napon, mint Ő. Rögtön tudtam, honnan lehetsz ismerős. És annyira örültem... Hogy egy kicsit is visszaidézhetem az emléküket. - hajtotta le a fejét. - És megszerettelek. Először azt hittem, hogy beléd vésődtem, de rájöttem, hogy nem. Szimplán csak szeretlek. - ölelt át. Kicsit eltoltam magamtól, és a szemeibe néztem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közelebb hajoltam hozzá, és finoman összeérintettem az ajkaimat az övével. Annyira szépen beszélt... És én is nagyon szerettem Őt. Persze, hogy Jacob volt a bevésődésem, de valahogy vágytam Paulra. Eszem ágában nem volt lefeküdni vele, de nagyon szerettem volna összebújni és csókolózni. Ezt meg is mondtam neki, erre letett az öléből, és szó nélkül felment a lépcsőn. Odakint már kezdett sötétedni. Sóhajtottam, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. Felmentem a szobámba. A fürdőben égett a villany, pedig biztos voltam benne, hogy lekapcsoltam. Benyitottam, és elállt a szavam. A kádba folyt a forróvíz, és vastag habréteg úszott a tetején. Paul ott állt, és felém nyújtotta a kezét.
- Nincs szex. - ráztam meg a fejem.
- Tudom. Nem akarok veled lefeküdni. Csak felejts. - nézett a szemembe. Valami bűvös ereje lehetett a tekintetének, mert magunkra zártam az ajtót, levetkőztem, és összekötöttem a hajam. Beültem a kádba, és Paulra néztem, aki még mindig ott állt.
- Na mi van? - mosolyogtam rá halványan. Elpirult, és megrángatta az alsónadrágja derekát.
- Szégyenlős vagyok. - vigyorgott. A két kezem a szemem elé tettem, és hallottam, amint a kis fekete anyag a földre esik. Mikor elvettem a kezem, Paul már a kád másik végében ült, velem szemben.
- Nem tudom, mit problémázol, számtalanszor láttalak már átváltozáskor.
- Nem baj. Fordulj meg. - mosolygott. Óvatosan hátat fordítottam neki, miközben ő elzárta a csapot, majd közelebb csúsztam hozzá. Két hatalmas kezét a vállamra tette, és finoman masszírozni kezdett. Csodálatos volt, azonnal ellazultam, és lehunytam a szemem.
- Anna... - szólított meg Paul tíz perc után.
- Tessék. - motyogtam, és még mindig nem nyitottam fel a szemem.
- Bánnád, ha csókolóznánk? - puszilta meg a nyakam. Bizsergés futott végig a gerincemen.
- Nem. - leheltem. Az őrjítő vágy rögtön elborította az agyam. Megfordultam, és lágyan végigsimítottam Paul óriási, forró mellkasán. Torkából mélyről jövő, rekedt sóhaj szakadt fel.
- Tudod mióta nem éreztem ilyet? - kuncogott halkan.
- Nem baj. Annál jobb. - suttogtam, és lassan közelíteni kezdtem felé. Ő sem volt rest, megragadta a derekam, és egészen magához húzott. Olyan forrón és édesen csókolt, majdnem elolvadtam. Egy ideig tartottam magam, de aztán mégis eszembe jutott Jake, és megtört a varázs. Már majdnem elhúzódtam, mikor Penelopé sikítozni kezdett a fejemben. Azt akarta, hogy ne érdekeljen, hogy ez nem Jacob. Még azt is képzelhetem, hogy Ő az. Kinek számít? Csak nehogy azt mondjam Paulnak, hogy Jake. Az agyam hipersebességgel zakatolt, miközben egyre istenibb csókokat váltottam Paullal. Végül beadtam a derekam Penelopénak, és csak élvezkedtem. Paul kezei profi módon simítottak végig a hátamon, mintha pontosan tudta volna, melyek azok a pontok a gerincemen, amiktől az egész testem kellemesen borzong. Beletúrtam a hajába, és még közelebb préselődtem hozzá. Paul finoman megemelt, majd hátrább csúsztatott és miután megtámasztottam a fejem, óvatosan rám feküdt. Még mindig csókolóztunk, de ezen felül semmi más nem történt. Egyik kezével megsimította a hasam, mire abban megmoccant valami. De ez nem is a hasam volt... Éreztem, hogy valami van a méhemben. Egyszerre ültünk fel, és nagy szemekkel meredtünk a másikra.
- Ez mivolt? - törte meg a csendet a fiú.
- Nem tudom. - ráncoltam a homlokom. Aztán szöget ütött a fejembe a felismerés.
- Az nem lehet! - mondtuk egyszerre Paul-lal. Kiugrott a kádból, még mindig riadtan nézett rám, és megtörölközött. Rettentően meg voltam ijedve. Valami változik bennem. De mi? Mi folyik itt?
- Beszélnünk kéne Carlisle-al. - guggolt le elém. A kád szélén nyugtattam a karom, és megkövültem meredtem a semmibe. - Anna. Anna! - szólongatott.
Kibuggyant egy könnycsepp a szememből.
- Menjünk. - haraptam be az ajkaim. Ha valaki tud valamit mondani, akkor az Carlisle lesz. Paul óvatosan felemelte óriási kezét, és lehelet finoman megsimította az arcom, majd egy forró puszit nyomott a számra.
- Nincs semmi baj. - suttogta, és a hónaljamnál fogva kiemelt a fürdőkádból. A kezem önkénytelenül is arra a területre tévedt, ahol az előbb mocorgott bennem valami. Vagy valaki...



remélem tetszett :) kommentárokat kérek! :D

Wolfpack Emotions 24.

Helóó hánik! :)
Nem hosszú, ne kövezzetek meg, de ennyivel tartoztam, és még nekem is tetszik a végeredmény. Túl vagyok a vizsgákon, ezért nekiültem, és ennyit sikerült, szerintem jókor hagytam abba. ;D
köszi a türelmeteket (L)
Sá.


24. Ezt dobta a gép.


Ahogy a jeges víz felé száguldottam, emlékek milliói suhantak át az agyamon. Különösen egy volt kiemelkedő, mintha piros neon betűkkel lett volna kivilágítva mind közül.

Blackék nappalijában ültem, Billyvel beszéltem. Az első napom volt ebben az idegen csodavilágban, akkor tudtam meg, mi is vagyok valójában. És akkor meghallottam A hangot.
- Apa? Apa? Ki van itt? - lépett be az ajtón. Hatalmas teste megmerevedett, mikor meglátott. Megint csak egy alsónadrág volt rajta. Meghökkent, hogy ott lát a nappalijukban, amint az apja fogja a kezem. Felálltam és odamentem hozzá. Átöleltem és a vállába fúrtam a fejem. Zokogni kezdtem. Jake átkarolt és simogatni kezdett.
- Nincs semmi baj – suttogta megnyugtatóan. – Én vigyázni fogok rád. Örökre. – puszilta meg a hajam.
- Jake. Én csak félig vagyok farkas - néztem fel rá.
- Ezt hogy érted? – ráncolta a szemöldökét.
- Nem biztos, hogy valaha is átváltozom. Vagy ha átváltozom, más leszek, mint ti. Feltehetően végtelenül gyenge. Vagyis. Nem tudjuk. Senki nem tud semmit. Nagyon félek - bömböltem.
- Bármi legyen is, együtt csináljuk végig.

Együtt csináljuk végig, mi? Arról nem volt szó, hogy ha megcsináltuk, Ő úriember módjára távozik az életemből.... Meg hogy örökre leszünk együtt, mi? Kíváncsi lennék, hogy Bellának vagy Renesméenek hányszor mondta ezt... Csak érnék már a vízbe. Rögtön kitisztulna a fejem, az ziher! Jaj Istenem, de utálom én ezt a cirkuszt. Az a vicc az egészben, hogy én dobtam Őt. De nem azért, mert nem szeretem, nagyon is odavagyok érte, pedig egy hazug féreg. Hanem azért, mert nem szenvedek vele, szenvedjen Bella vagy Nessie, mikor felnő! Szép kis páros lesz, mondhatom. Lenne egy negyed vámpír - fél vérfarkas gyerekük, hát ez van, sajnos ezt dobta a gép, bocs Volturi, készen állunk meghalni, nehogy veszélyeztessünk akárkit is ezzel a szörnnyel, akin pár éjjelen át dolgoztunk... Istenkirály.

Végre nekicsapódtam az acélos vízfelszínnek. A gondolataim nem tűntek el, mit ahogy reméltem, csupán halkabbak lettek. Úszni kezdtem a víz alatt, széles karcsapásokkal haladtam előre, mikor hirtelen egy forró kéz megragadt az egyik karom és felrántott a mélyből. Meglepetten kapkodtam levegő után. Paul próbált a part felé vonszolni teljes erőből.
- Mit csinálsz? - kiáltottam rá idegesen. Meglepődött, és rögtön elengedett. Elkezdett szakadni az eső, a hullámok egyre nagyobbak lettek.
- Megmentelek? - mondta bizonytalanul, inkább kérdésnek hangzott az állítása.
- Ugyan mitől? Azt hiszed, hogy megfulladnék? Farkas vagyok Paul, az Ég szerelmére! - üvöltöztem. Egészen elpattant az agyam, szinte azonnal átváltoztam ott helyben, a vízben. Dühösen csapkodva mentem ki a partra. A homokon megráztam magam, és néztem, ahogy a csuromvizes Paul mászik ki az óceánból. Mielőtt odaért volna hozzám, Ő is farkas alakot öltött.
- Mit csinálsz? - kérdezte komolyan.
- Gondolkozom.
- Min?
- Hogy miért ver veletek az Isten? - rivalltam rá. - Úszni akartam, erre rögtön kicibálsz a vízből! Jó kedvem van, rögtön hülyének titulálnak! Négy tetves nap telt el, mióta ott hagytalak titeket a parton. Négy! Te is tudod, hogy jól vagyok, bár sose leszek már egész, mert Ő a lenyomatom. Komolyan mondom, az első adandó alkalommal elhúzok innen jó messzire!


Fogtam magam, és olyan gyorsan suhantam el Paul elől, mint talán még soha. Nem érdekelt, hogy Jacob kint van-e, azt akartam, hogy minden egyes gondolatomat hallja. Az sem érdekelt már, hogy mi van, ha kiutálnak a falkából. Vagy ha harcot szítok köztük. Kit érdekel? Ha van még csoda a világon, akkor valahová el fogok tudni menni. El innen, ne is lássam ezeket az arcokat egy darabig. Nick... Nos ő meg spontán nem érdekel. Ha így akar híres lenni, legyen. Majd ha szükségem lesz pénzre, előveszem az ügyet, addig nem éri meg vele foglalkozni. Csak jobban tönkretesz.

Egészen hazáig rohantam. Hátul változtam át, majd felmásztam a falon, úgy mint Jacobbal egy estén. Mikor elvitt Melaniehoz. Megráztam a fejem, hátha kiűzhetem a rossz emlékeket. Lezuhanyoztam, és bevetődtem az ágyba, hátha hamar elalszom, és akkor nem gondolok hülyeségekre. Aztán eszembe jutott, hogy a ruháimat a szirten hagytam. Annyi baj legyen...


Reggel mennyei illatokra ébredtem. Pizsamában indultam le a konyhába, hajam szanaszét állt, mint egy szénaboglya.
- Palacsinta! - tettem a kezem korgó pocakomra. Anyu a konyhában sürgölődött, dudorászott. Húszasával pakolta a tányérra a megsült palákat. Leültem az asztalhoz, és mosolyogva néztem Őt. Olyan gyönyörű volt! Csodálatos.
- Jó reggelt! - mosolygott vissza rám. - Jött egy leveled. - tett elém egy bontatlan fehér borítékot. A kezembe vettem, és megnéztem a címzettet.
- De ez neked jött. - nyújtottam vissza anyunak. Ő csak a fejét rázta erre.
- Nézd meg a feladót! Ez a tiéd lesz szerintem. - kacsintott.
- Heatfollow? Az a magániskola Los Angeles mellett, nem? Jaj, hát persze! - csaptam a homlokomra. - Még májusban adtam be a papírt a zenetanári állásra. Most írtak, hogy nem sikerült? Kicsit későn. - nevettem, és felbontottam a levelet. Elkezdtem olvasni, és rögtön lefagyott a jókedvem. Szemeim tágra nyílva falták a sorokat.
- Ilyen nincs. - suttogtam döbbenten.
- Baj van, szívem? - kérdezte Anya a palacsintarakás mögül.
- Van Isten! - nevettem el magam. - Anya! Felvettek! Zenetanár leszek! - pattantam fel.
- Hogy mi leszel? - kérdezte egy mély, rekedtes hang. Ezer közül is megismertem volna. Ez nem anya volt. Hanem Ő.