Hániiik!! Itt a rész! Sajnálat a késedelemért.
Remélem tetszeni fog :)
kérek sok kommentárt!
puszi.
Pickwick
31. Kellemes nap
(Derek szemszög)
- Hol lehet? - kezdtem el aggódni úgy fél óra után.
- Nyugi, Derek, csak bement úszni egyet. Nincs semmi baja. - tette a kezét a vállamra Eric. Ő volt a legjobb barátom. Az egyetlen biztos pont az életemben, a háború óta. Felőlem még egy férfival is köthet házasságot, akkor is a barátom marad örökre. Most is nagyon jól tudja, mi megy végbe a fejemben, mikor Annára nézek. A lány kiköpött mása a húgomnak, aki szintén meghalt, s most szorongva pillantok felé minden percben, félek, hogy a fájó sebek előtörnek. És magamban még ismeretlenül is átkozom azt a Black - gyereket, hogy képes volt összetörni őt. Eric azt mondta, La Push-ban csak Anna édesanyja tud a babáról, és Cullenék. Sokat hallottam már róluk, de személyesen még nem sikerült találkoznunk.
- Na jó, most már kezdek én is aggódni! - húzta ki magát Eric egy nyugtalan sóhaj kíséretében.
- Utána menjünk? - néztem rá. Ő bólintott, és rohanni kezdtünk a víz felé. Utat törtünk a habokban, egészen addig míg meg nem láttam a szőke hajzuhatagot a távolban. Villámgyors karcsapásokkal indultunk felé. Hanyatt fekve lebegett, szemét szorosan összezárta, jól láthatóan sírással küszködött. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Pontosan ugyan olyan arckifejezéssel szenvedett magányában, mint amikor Celia haldoklott. A húgom a karjaim közt halt meg, végig néztem, ahogy kiszáll belőle az élet. Önkéntelenül is Anna után nyúltam. A karjaimat átfűztem alatta, és lassan magamhoz húztam.
- Ssh! Semmi baj! Nyugodj meg! - csitítgattam, miközben ő a vállamba fúrta a fejét. Egyre hangosabban zihált, míg végül keservesen zokogni kezdett. Azt hittem, a szívem szakad meg érte. Eric is közelebb lépett hozzánk, és simogatni kezdte a lányt. A víz mellig ért, a hullámok elég gyengék voltak ebben a remek időben. Eric kétségbeesetten szorította meg a kezemet. Épp olyan arckifejezéssel nézett rám, mint akkor este. Csak most Celia helyett Annát tartottam. Őszintén bevallom, nekem is legördült egy könnycsepp az arcomon.
- Anna. - hajolt közel hozzá Eric. Orrával a lány arcát cirógatta, miközben ő továbbra is folytatta a zokogást, immár halkan szipogva. Ott álltunk ketten, karjainkban tartottuk Annát, és egyszerűen elöntöttek az emlékek. Az az ordenáré bűz, a sok hófehér szobor, a családom, a falkám... Meredten bámultam egy pontot, miközben Eric nyugtató szavakat suttogott Anna fülébe.
- Megfulladok! Megfulladok! - jajveszékelt hirtelen egy kellemesen mély női hang a fülembe. Mire feleszméltem, szegény lány feje már kékben játszott. Elfeledkeztem magamról egy pillanatra, és nem vettem észre, milyen erővel szorítom őt.
- Miért sírtál, Kicsi? - simogatta Eric az arcát. Halványan elmosolyodott.
- Eszembe jutott a legutóbbi érintkezésem a tengerrel. Meg... egy két régi... emlékkép. - magyarázta akadozva. Gyönyörű, napbarnított orcáit halvány pír öntötte el.
- Gracias por su bondad. (*köszönöm a kedvességed.)- szorította meg a kezem hirtelen. Nagy szemekkel néztem rá. Spanyolul beszél? Mi a fene...
- Trato de cuidar de usted. (*gondoskodni fogok rólad) - kacsintottam vissza, mire jókedvűen felnevetett, és megpuszilta az arcom.
- Mennyire beszélsz spanyolul? - kérdezte Eric.
- Nagyon... A középiskolában tanultam meg. Anyanyelvi … szinten... - hebegte. Zavarba hozta a kérdés, nem akart vele dicsekedni.
- Fantástico, senora. - simogatta meg a fejét Eric.
- Senores, salimos en la costa? (*uraim, nem megyünk vissza a partra?) - nevetett ránk Anna, és kihúzta magát. Elengedtem, és már jókedvűen indultunk a partra.
- Nem! Ma én főzök! - ragadta ki Anna Eric kezéből a fakanalat. Öt óra felé járhatott az idő, a levegő kellemesen lehűlt, már nem volt tikkasztó hőség.
- Szó sem lehet róla! - háborodott fel a férfi. Szemöldökét összehúzta, szájával bosszúsan csücsörített. Anna lemondóan sóhajtott, visszaadta a fakanalat, és hátrahajtott fejjel vánszorgott a kanapéhoz. Lehuppant mellém, és tipikusan olyan pillantással illetett, hogy rögtön tudtam: nem szabad nevetnem, ha életben akarok maradni. Aztán kicsit balra fordította a fejét, és boldogan kiáltott fel.
- Az ott egy zongora??? - és válaszra sem várva már le is huppant a székre. Felnyitotta az óriási, fehér hangszer tetejét, és szinte földöntúli áhítattal simított végig az elefántcsont billentyűkön. Kíváncsi lettem volna volna, vajon mennyi meglepetést tartogat még ez a lány? Mint kiderült, anyanyelvi szinten beszél spanyolul, franciául, és társalgási szinten németül is. Valami olyasmit magyarázott, hogy minden testvére más nyelvet tanult, és otthon együtt dolgoztak, így mindannyian beszélik a másik választott nyelvét. Szép dolog a család...
- Csodálatos. - mormolta maga elé alig hallhatóan. Hosszú, vékony ujjait villámgyorsan kezdte mozgatni a zongora felett, valami hihetetlenül gyönyörű hangot kicsalva a hangszerből. Nem is láttam, ahogy megérinti a billentyűket. A tekintetem a lány arcára siklott, és a látvány teljesen lenyűgözött. Most nem egy terhes, összetört és meggyötört fiatal lányt láttam, hanem egy elképesztően erős, független nőt, aki hirtelen megtalálta a lelki nyugalmát. Olyan önfeledten zongorázott, mint egy igazi, meglett művészember. Elképzelni sem tudtam, mi lakozhat ebben a lányban. Milyen múlt állhat mögötte? Celia Da Silva nem volt zenész. Ő festő akart lenni, tehetséges volt, de ezt a fajta áhítatot a festészet iránt sosem láttam benne, mint most ebben a zongorázó lányban.
- C'était fascinant! (*ez fantasztikus volt) - tapsolt Eric a konyhából, mikor a zene elhallgatott. - És itt kimerül a francia tudásom. Mármint, a beszélt nyelvek kategóriájában! - tette hozzá gyorsan, és Annára kacsintott, aki édesen felnevetett.
- Mon merci chaud, la musique tout. (*nagyon köszönöm, a zene a mindenem) - pukedlizett a kisasszony.
- Beszüntetnétek a kultúrkört? Úgy, hogy én is értsem... - grimaszoltam.
- Csak megdicsért. - pirult el Anna boldogan. Cserfes, könnyen zavarba ejthető teremtés, aki mégis rendkívül büszke és talpraesett. Nem győztem csodálni őt.
- Kész a vacsi. - kacsintott rám Eric, majd kiment a konyhába. Anna rögtön követte. Csak egy másodpercre siklott rá a tekintetem, de az elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem. Copfja a háta közepét verdeste, a tengervíztől a haja enyhén begöndörödött. Egy fehér hajpánttal fogta fel a szeme elől a tincseket. Egy kék-fehér hajszálcsíkos ingruha volt rajta, ami hosszú, napbarnított combja közepéig ért, szabadon hagyva a lába többi részét. Észveszejtő látványt nyújtott. Tudom, nem szabadott volna arra gondolnom, de önkéntelenül is eszembe jutott, hogy Ő és Én... De rögtön elszégyelltem magam. Főleg, mivel a húgomra emlékeztetett, bár neki hollófekete haja volt.
- Nem jössz? - fordult hátra hirtelen, és felém ragyogtatott egy tökéletes, szikrázó mosolyt. Hülye ez a Jacob Black, hogy egy ilyen csajt így összetört! Bár nem tudhatom az előzményeket.
- Dehogynem! - mosolyogtam vissza, és felkeltem a kanapéról.
Eric nem hazudtolta meg önmagát, isteni vacsorát főzött, mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
- Én mosogatok! - állt fel az asztaltól Anna a végén.
- Szó sincs róla! - vettem ki a kezéből a tányérját. - Ma én mosogatok, te pedig felmész a szobádba, mert Eric felöltöztet!
- Tessék? - húzta fel jobb szemöldökét.
- Ma este szórakozni mentek! - vigyorogtam rá sejtelmesen. Erre Anna olyan riadt fejet vágott, hogy lefagyott a boldogság az arcomról. Ide-oda kapkodta a fejét köztem és Eric között.
- Nyugi, semmi nem lesz! Elmegyünk egy barátomhoz vacsorázni, semmi óriási tivornya! - kacsintott rá Eric. Anna megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Akkor jó. Mehetünk! - ragyogtatott felénk egy szikrázó mosolyt és bement a szobájába. Eric kuncogva biccentett, és bement utána. Én elmosogattam, majd elővettem a könyvet, amit pár napja kezdtem el olvasni, és letelepedtem a fotelba. Én nem szándékoztam velük tartani a vacsorára, inkább úgy döntöttem, hogy egy nyugodt fürdőzés után futok egyet, ha besötétedett. Rég voltam kint.
- Na milyen vagyok? - pördült meg előttem Anna pár perc múlva. Egy fehér blúz volt rajta, haja elegáns kontyba fogva, lábait egy khaki színű sort fedte – már amennyire fedte.
- Ő.. Ő... Encantar, Senora. (*elbűvölő, hölgyem) – kaptam vissza a tekintetem a könyvre, ami épp becsukódott az ölemben. Anna nevetett.
- Mehetünk? - tűnt fel Eric a lány mögött, aki rögtön belé karolt. Rövidnadrágot és egyszínű, fehér teniszpólót viselt, drága, márkás parfümjét már millió méterről felismertem.
- Oui, Monsieur! - nevetett a lány ismét, majd integetett, és elmentek.
Sokáig ültem még ott a fotelban, a gondolataimba mélyedve. A kelleténél talán kicsit többször jutott eszembe Anna napbarnított, karcsú lába, gyönyörű arca, és szikrázó mosolya. Te jó Isten, Derek! Mi ez a hirtelen megnőtt libidó? Jó rég voltál már nővel... Atya világ, nem is gondolhatok ilyenre! Hisz ő kislány még hozzám képest, ráadásul egy másik pasastól terhes...
Nem bírtam tovább a könyvre figyelni. Felugrottam a fotelból, és kimentem a konyhába. A hűtőbe találtam egy üveg narancslevet, azt mind megittam, majd az üres palackot a kukába hajítottam egy jól célzott mozdulattal. Egy ideig tipródtam ott a konyhapultnál állva, majd úgy határoztam, itt az ideje kiereszteni a gőzt. Már sötétedett, mégsem akartam kockáztatni, így bezártam az ajtót, beültem a kocsimba, és útnak indultam. Mindig ugyan abba a kisebb erdőbe megyek, ami Los Angeles és Long Beach között húzódik egy darabon. Leparkoltam egy kirándulóknak fenntartott övezetben. Alaposan füleltem, nehogy arra jöjjön bárki is, majd mikor tisztának találtam a terepet, levetkőztem. A ruháimat a kocsiban hagytam, a kulcsot pedig a szokásos helyre dugtam. Egy hatalmas ugrással termettem a fák közt, és már éreztem is, ahogy az adrenalin hatására remegni kezdek, és egy futó hidegrázás után már eszméletlen gyorsan száguldozom az erdőben óriási, csokoládébarna vérfarkasként. Vajon Anna hogy érzi magát Erickel? Elkapott a féltékenység, és önkéntelenül is fokoztam a tempón.
Remélem tetszett, csajok!
puszi :)
