have a break.

Nyuszibabák!
Sajnos rossz hírt hoztam. Úgy döntöttem, jegelem a sztorit egy időre.
Mint az utolsó fejezet közzétételének időpontja is mutatja, nem tudok rendesen frissíteni. A nyáron már biztosan nem lesz új rész, és nem tudom, hogy alakul a jövő évem. Nem ígérek semmit, de az biztos, hogy a sztorit egyszer be fogom fejezni :)

Puszik egy időre.
Sá-Pickwick

Wolfpack Emotions 32.

Drágaságaim!
Átléptük a 12 ezer látogatót!! Nagyonnagyonnagyon köszönöm! ennek tiszteletére új dizi lesz, még ma :)
Végre elkészültem a 32. fejezettel, köszönöm a türelmeteket! A képet érdemes figyelembe venni ;)
jó olvasást! ;)


32. Levendula



Hideg. Egy. Kettő. Három. Négy... Az esőcseppek kopognak az orromon. Nem, nem akarok felkelni! Mélyet szippantok a levegőből. Ismerős illatok. La Push. A fűben fekszem, a ház előtt. Melanie háza előtt. Bal kezem felől hívogató, meleg fény csalogat, jobbról a hideg, jég kék, végtelen óceán akar elnyelni. Nagy dilemma, most mit tegyek? Lassan felnyitom a szemem. Az ég fekete, a csillagokat esőfelhők takarják. A cseppek még alig hullnak alá belőlük. Hol van Ő? Hol van bárki is? És mit csinálok én? Alicia rugdal belülről. Szinte hallom, ahogy választ követel. Hirtelen forróságot érzek, és Jacob hajol fölém. Vízcseppek esnek rám a hajából. Egy erős férfit látok, aki mégis kisfiú még. Hatalmas tenyerét hasamra fekteti, érzi Alicia vibrálását, és elmosolyodik. Fejét a nyakamba hajtja, és mélyet sóhajt. Meglódul a vérem, a szívverésem a szokottnál is jobban felgyorsul. Jacob lapátkeze végigsimít az oldalamon.
- Régóta várom, hogy végre visszagyere. - súgja a fülembe.
- Nem hiszek neked! - támadok rá hirtelen. Ellököm magamtól, és felülök. Nagy küszködés árán kinyitom a szemem. Mindössze egy méternyire gubbaszt tőlem, mégis most van a legtávolabb, soha nem éreztem még így. Az eső rázendít, mi csak nézünk egymásra. Kezemet a hasamra teszem, majd Jake szemébe nézek. Pupillái kitágulnak, szája meglepett O-t formáz, szemöldöke egekig szalad. Hátrálni kezd.
- Jake! - szalad ki Nessie az erdőből. Mögötte Bella, és egy kisfiú. A kisfiú szakasztott olyan, mint egy vámpír, Jacob vonásaival. Nincs kétségem. Egy pillanat alatt kámforrá válnak. Egyedül maradok, visszafekszem a fűbe. Óriási villám cikázik át az égen, megvilágítva Melanie házát. Az ablakban ott áll a kisfiú, engem néz. A hátamra fordulok, és érzem, ahogy a cseppek apró tűszúrásokként hatnak rám, mintha valaki tüzes vassal piszkálna. Egy. Kettő. Három. Négy... Az esőcseppek kopognak az orromon.






Mikor felébredtem, a párnám könnyes volt. A hajnali derengés fénye beszűrődött a sötétítő alatt, így hát felugrottam, gyorsan elrendeztem az ágyamat, és a fürdőszobába mentem. Megálltam a tükör előtt. Tanultam anyutól egy jó megoldást, hogyan deríthetem ki, milyen súlyosak a problémáim.
„Állj meg a tükör előtt, és számolj vissza tíztől! Ha végig a saját szemedbe tudsz nézni, nincs olyan komoly baj. Viszont ha nem... Nos, akkor azonnal hívj fel!”
Össze kellett szednem magam kicsit. Kifésültem a hajam, hideg vízben megmostam az arcom, és felöltöztem. Tegnap kellemes estét töltöttünk el Erickkel és a barátaival, finom volt a vacsora, és kedvesek voltak az emberek. Miután hazaértünk hosszan zuhanyoztam, és a hajamat is megmostam. Mi lesz velem? Nem tudom kiverni a fejemből azt az álmot. Végül csak sikerült rávennem magam, hogy álljak oda a tükör elé.
Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. A fenébe... Most meg miért sírok? Ajj. Ki kell mennem a szabadba.
Sietős, ám csendes léptekkel indultam végig a folyosón, le a lépcsőn, egyenesen át a nappalin. Halkan nyitottam ki az erkélyajtót, és kékesszürke fényben találtam magam. Ehhez lélekerősítő kell! Csináltam magamnak egy hatalmas bögrényi tejszínhabos kakaót, és úgy indultam le a partra ismét. Mezítláb voltam, egy farmersortot és egy sárga pólót viseltem, hajamat lazán lófarokba fogtam. Leültem a homokba, egészen közel a hullámokhoz, és szabad folyást engedtem a gondolataimnak.
Ahogy a vizet kémleltem, eszembe jutott a „búcsúbulim”. Amikor láttam saját magamat lezuhanni a szikláról... Mikor valaki utánam ugrott. Összeráncolt szemöldökkel küzdöttem pár percig, hogy eszembe jussanak a részletek. Aztán kezdtek beugrani a dolgok... Michael ért el elsőnek, alig érzékeltem a jelenlétét. Aztán egy másik kar ragadott meg. Mintha áramütés érte volna a bőröm. Akkor nem gondoltam rá, hogy ki lehet... Most már tudom, hogy Ő volt az. Az őrangyalom. Kihúzott a partra. Igen, a légzését hallgattam, amíg ki nem értünk a partra. Michael és Ő lefektettek a homokba. Ő a fejemet fogta, hajából az arcomba estek a vízcseppek. Mintha hisztérikus rohamot kapott volna.
- Ne halj meg, ne hagyj itt, kérlek! Kérlek, Anna! Kéééérleeek!
- Lassul a szívverése! - kiáltott Michael kétségbeesetten. A mellkasomat pumpálta, öklendeztem fel a vizet, de kiköpni nem tudtam, visszanyeltem mind. Éreztem, ahogy egyre nehezebben kapok levegőt.
- Ne! - kiáltotta A hang, ami számomra a legkedvesebb és leggyűlöltebb volt egyszerre. Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. Így visszagondolva alaposan megborzongtam a kétségbeesett pillantása láttán.
- Szeretlek... - nyögtem, majd elájultam.
Ez az egy szó, mintha a szívemet tépték volna ki. Bárcsak ne jutott volna eszembe... Bár csak jelenthetek neki valamit, ha ilyen hisztéria tört rá, nem?! Awh...



- Anna? Te vagy az? Anna Wanamaker? - kérdezte valaki a hátam mögül. Elsőre fel sem fogtam, hogy valaki szólongat. Mélyen a saját gondolataimban jártam. Mikor kicsit észhez tértem, lassan az idegenre emeltem a tekintetem, és a bögre kihullott a kezemből. A kakaó lassan tört utat magának a homokban.




(JAKE)

- Apa! Megjöttem! - szeltem át két lépéssel a jól ismert előszobát. Itthon voltam, régóta először. Az elmúlt napok eseménytelenül teltek, kint voltam az erdőben, Michael-lel lógtam valahol, és időm nagy részében Rá gondoltam.
- Apa! - szólongattam ismét. Épp kezdtem pánikba esni, mikor megláttam, hogy szobája erkélyének ajtaja nyitva áll, ő pedig kint pipázgat a kellemes nyári napsütésben.
- Fiam! - derült fel az arca, mikor meglátott.
- Heló, Apa! - veregettem meg a vállát, mikor odaléptem hozzá.
- Rég jártál erre. Gyere, ülj le. Hogy vagy mostanában? - kérdezgetett. Elmosolyodtam, örültem, hogy boldog.
- Nem jól, apa. Csak ténfergek össze vissza, nem igazán tudom, mihez kezdjek most... - sóhajtottam. - Szerinted visszajön még?
- A szellemek bíznak benne, hogy helyes döntéseket hoz. Jacob, Anna élete hamarosan gyökerestül megváltozik. Már most is nagy a változás, de -ha jól vettem ki- karácsony tájékán alaposan meg fog lepni mindannyiunkat. - szorította meg a kezem Apa. Sokszor csinált ilyet, beszélgetett a szellemekkel, Anya hogyléte felől érdeklődött mindig. Úgy látszik, most Annára is kitért.
- Nem érdemeltem meg, hogy szeressen, Apa. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Bezzeg most, hogy már elhagyott... Minden részemnek, minden sejtemnek hiányzik. De amikor Nessie-re vigyázok, csak akkor jut eszembe Anna, mikor Ness felhozza. Aztán mindig bűntudatom támad miatta.
- Fiam. Ne rágódj. Majd ha újra látod, minden tisztázódik.
- Azt mondod karácsonykor meglep minket? Eljön?
- Hát nem hinném, hogy a szülei hagynák, hogy kihagyja a szeretet ünnepét... Tudod milyenek, egy igazi család. - mosolyodott el gyengéden.

Még sokáig beszélgettünk, közben főztem vacsorát, és mikor már nagyon fáradt voltam, lefeküdtem aludni. Apa azt mondta, még egyet töm a pipáján. Furcsa érzések törtek fel belőlem, mikor benyitottam a szobámba. Ott volt az ágy, szépen bevetve, még Anna húzta át az ágyneműt, egyedül aludt benne utoljára, annak is már három hete... Lassan léptem az ágyhoz, és rádőltem, mint egy zsák. A fejemet a párnájába fúrtam, és olyan erősen éreztem az illatát, mintha csak most kelt volna fel róla. Képek kezdtek ugrálni a szemem előtt. Az első szeretkezésünk. Amikor előbújt selymes, fehér bundája. Minden éjjel, mikor itt várt. A csata után is, amit a Kaliforniai vámpírok ellen vívtunk. Aggódott értem, szeretett, és óvni akart mindentől. Akkor sírtam utoljára, mikor Anya meghalt. De -férfi büszkeség ide vagy oda- be kell vallanom, legördült egy könnycsepp az arcomon. Bal kezemet ökölbe szorítottam, és fejbe vertem magam, mintha ezzel vissza tudnék hozni mindent. Felugrottam ás belerúgtam az ágyba. A támla hangos reccsenéssel jelezte nemtetszését, de nem tört el szerencsére, csak megrepedt. Legszívesebben törtem-zúztam volna. Ez persze nem igaz, mert Annával akartam lenni... Ha itt lenne, és úgy várna rám mint akkor! Csak egy bugyi volt rajta, általában csak azt viselt alvás közben. Hosszú, szőke haja gubancosan lógott a sok turkálástól, érzékien keretezte csodálatos, aggódó arcát. Szemeiből sütött a féltés és a határtalan szeretet. A vékonyabb takarót tekerte magára, felhúzott térdekkel ült az ágy közepén, tekintete néha az ablak felé rebbent, engem várt. Nem hiába, hisz napokig voltam távol tőle. Mindenem fájt, sáros és véres voltam. Mikor bemásztam az ablakon, Anna azonnal odaugrott, besegített a fürdőszobába, megfürdetett, és szeretett. Mindig, minden mozdulatában éreztem. Mikor a szertartáson lezuhant a szikláról... Önkéntelen cselekedet volt, hogy én is ugrottam. Amint láttam, hogy magatehetetlenül közelít a vízhez, muszáj volt tennem valamit. Michael és én egyszerre értük el. Michael hagyta, hogy kihúzzam őt, kipréseltünk minden vizet a tüdejéből. Erről még Ő sem tud... Fogalma sincs, hogy ott voltam. Fogalma sincs, hogy a karjaimban tartottam és könyörögtem, hogy ne haljon meg. Csak az öccse tud róla, úgy adta be a tömegnek, hogy Ő húzta ki. Megkértem, hogy hallgassa el a jelenlétemet. Ha kiderülne, hogy végigasszisztáltam a dolgot, mindenki ferdén nézne rám. Összetörtem a szívét, elvettem tőle a legfontosabb dolgot az életében, a szeretetemet. Nagyképűen hangzik, de nem az. Belém vésődött. Hatalmas sebet ejtettem rajta azáltal, hogy szakítottunk. A fürdő felé vettem az irányt, és közben sorozatban rohamoztak a képek... Ezek durvábbak voltak. Odaléptem a csaphoz és megmostam az arcom. A szemem megakadt egy tubuson. Méghozzá egy levendula illatú samponon. Még félig volt, és amúgy se lett volna szívem kidobni. Levetkőztem és beálltam a kádba. Megnyitottam a vizet és csak folyattam magamra. Majd mikor láttam, mennyi víz megy így kárba, inkább leültem, és a dugót is bedugtam. Kezembe vettem a levendulás sampont, és felnyitottam a tetejét. Az orromhoz emeltem és kicsit megnyomtam, hogy érezzem az illatát. Pontosan olyan volt, mint Annáé... Emlékszem, hogy imádta a levendulát. A tusfürdője is levendulás volt, az ajakbalzsamról és az öblítőről ne is beszéljünk. A fenti házba, ahol kevesebb időt töltöttünk, mint terveztem, még mindig ott van az a rengeteg szárított levendulacsokor, amit fellógatott. Részben ezért is jöttem ide haza, és nem oda... Nem bírnék egyedül megmaradni ott.
Fogtam a sampont, és nyomtam egy keveset a tenyerembe. Tovább szaglásztam. Kicsit idiótának éreztem magam, de nem érdekelt különösebben. Véletlenül túl közel hajoltam és belelógott az orrom a hideg trutyiba, amitől kissé megborzongtam. Gondolkodás nélkül kentem a fejemre a maradékot, miután lemostam az orrom. Az illat egyre intenzívebb lett, és éreztem, hogy nemsokára eljön a pont, amikor nem bírom már tovább.



- Érzed? - kapta fel a fejét Paul hirtelen. Teste megfeszült, majdhogynem morogni kezdett.
- Mit? - kotortam arrébb pár levelet az útból. A délutáni napfény halványan átszűrődött a fák lombjain, és megvilágították a kis tisztást, ahol megálltunk. Ketten voltunk kint, Sam küldött minket futni egy ellenőrző kört. Pontosan láttam Paul fejében, hogy mire gondol.
- Anna... ez az Ő illata. Levendula! - szaglászott körbe a bokrokon, mire egyenesen odaért az orra hozzám. - Te vele voltál? - visított fel a fejében egy hang.
- Ugyan! Csak... megtaláltam a samponját. - vallottam be szégyenkezve. Pár percig csend volt.
- Nekem is hiányzik, nagyon... De Tanja azt mondta, karácsonyra akkor is hazarángatja, ha mozgásképtelenné kell tennie hozzá a saját lányát. - kuncogott. Láttam a fejében, ahogy Tanjával ül Wanamaker-ék verandáján, és hosszan beszélgetnek. A részletekbe azonban nem ment bele. - Mihez kezdenél, ha visszajönne?
- Gondolod, tudnék tenni bármit is? Gondolod, hogy el tudnám vele felejtetni a dolgokat? -kérdeztem kicsit ingerültebben a kelleténél.
- Nyugi, haver! Nem kell kiakadni. Nem tudom. Én igazán nem tudom, hogy... - kezdte, de habozott. - Hogy mit kéne tenned. - fejezte be végül. Gyanús volt, hogy titkol valamit... De még is mit? Ugyan, Paul az, akiből soha nem lehetett kiszedni semmit. Még a gondolataiból se tudtuk meg, ha valaki rábízott egy titkot. Viszont ennek elég súlyosnak kell lennie, ha észre vettem!

időzítés.

Sziasztok nyulak :)
Hírt hoztam. A 32. fejezetet a nyári szünetben várhatjátok, méghozzá második-harmadik hét környékén, nagyjából június 20 körül. Tudom, hogy sok a kihagyás, de most zúzás van az oskolában, aztán osztálykirándulá,s esküvő, miegymás :)
Addig is, hoztam nektek egy kis 'részletet' a 32-ből, kiváncsian várom a reakciókat :D
Sok puszi, élvezzétek a jó időt! (Ami hol is van?!)
Pickwick.


Hideg. Egy. Kettő. Három. Négy... Az esőcseppek kopognak az orromon. Nem, nem akarok felkelni! Mélyet szippantok a levegőből. Ismerős illatok. La Push. A fűben fekszem, a ház előtt. Melanie háza előtt. Bal kezem felől hívogató, meleg fény csalogat, jobbról a hideg, jég kék, végtelen óceán akar elnyelni. Nagy dilemma, most mit tegyek? Lassan felnyitom a szemem. Az ég fekete, a csillagokat esőfelhők takarják. A cseppek még alig hullnak alá belőlük. Hol van Ő? Hol van bárki is? És mit csinálok én? Alicia rugdal belülről. Szinte hallom, ahogy választ követel. Hirtelen forróságot érzek, és Jacob hajol fölém. Vízcseppek esnek rám a hajából. Egy erős férfit látok, aki mégis kisfiú még. Hatalmas tenyerét hasamra fekteti, érzi Alicia vibrálását, és elmosolyodik. Fejét a nyakamba hajtja, és mélyet sóhajt. Meglódul a vérem, a szívverésem a szokottnál is jobban felgyorsul. Jacob lapátkeze végigsimít az oldalamon.
- Régóta várom, hogy végre visszagyere. - súgja a fülembe.
- Nem hiszek neked! - támadok rá hirtelen. Ellököm magamtól, és felülök. Nagy küszködés árán kinyitom a szemem. Mindössze egy méternyire gubbaszt tőlem, mégis most van a legtávolabb, soha nem éreztem még így. Az eső rázendít, mi csak nézünk egymásra. Kezemet a hasamra teszem, majd Jake szemébe nézek. Pupillái kitágulnak, szája meglepett O-t formáz, szemöldöke egekig szalad. Hátrálni kezd.
- Jake! - szalad ki Nessie az erdőből. Mögötte Bella, és egy kisfiú. A kisfiú szakasztott olyan, mint egy vámpír, Jacob vonásaival. Nincs kétségem. Egy pillanat alatt kámforrá válnak. Egyedül maradok, visszafekszem a fűbe. Óriási villám cikázik át az égen, megvilágítva Melanie házát. Az ablakban ott áll a kisfiú, engem néz. A hátamra fordulok, és érzem, ahogy a cseppek apró tűszúrásokként hatnak rám, mintha valaki tüzes vassal piszkálna. Egy. Kettő. Három. Négy... Az esőcseppek kopognak az orromon.



Nos, esetleges véleményeket is várok! :D
puszi.

Wolfpack Emotions 31.

Hániiik!! Itt a rész! Sajnálat a késedelemért.
Remélem tetszeni fog :)
kérek sok kommentárt!
puszi.
Pickwick















31. Kellemes nap
(Derek szemszög)




- Hol lehet? - kezdtem el aggódni úgy fél óra után.
- Nyugi, Derek, csak bement úszni egyet. Nincs semmi baja. - tette a kezét a vállamra Eric. Ő volt a legjobb barátom. Az egyetlen biztos pont az életemben, a háború óta. Felőlem még egy férfival is köthet házasságot, akkor is a barátom marad örökre. Most is nagyon jól tudja, mi megy végbe a fejemben, mikor Annára nézek. A lány kiköpött mása a húgomnak, aki szintén meghalt, s most szorongva pillantok felé minden percben, félek, hogy a fájó sebek előtörnek. És magamban még ismeretlenül is átkozom azt a Black - gyereket, hogy képes volt összetörni őt. Eric azt mondta, La Push-ban csak Anna édesanyja tud a babáról, és Cullenék. Sokat hallottam már róluk, de személyesen még nem sikerült találkoznunk.
- Na jó, most már kezdek én is aggódni! - húzta ki magát Eric egy nyugtalan sóhaj kíséretében.
- Utána menjünk? - néztem rá. Ő bólintott, és rohanni kezdtünk a víz felé. Utat törtünk a habokban, egészen addig míg meg nem láttam a szőke hajzuhatagot a távolban. Villámgyors karcsapásokkal indultunk felé. Hanyatt fekve lebegett, szemét szorosan összezárta, jól láthatóan sírással küszködött. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Pontosan ugyan olyan arckifejezéssel szenvedett magányában, mint amikor Celia haldoklott. A húgom a karjaim közt halt meg, végig néztem, ahogy kiszáll belőle az élet. Önkéntelenül is Anna után nyúltam. A karjaimat átfűztem alatta, és lassan magamhoz húztam.
- Ssh! Semmi baj! Nyugodj meg! - csitítgattam, miközben ő a vállamba fúrta a fejét. Egyre hangosabban zihált, míg végül keservesen zokogni kezdett. Azt hittem, a szívem szakad meg érte. Eric is közelebb lépett hozzánk, és simogatni kezdte a lányt. A víz mellig ért, a hullámok elég gyengék voltak ebben a remek időben. Eric kétségbeesetten szorította meg a kezemet. Épp olyan arckifejezéssel nézett rám, mint akkor este. Csak most Celia helyett Annát tartottam. Őszintén bevallom, nekem is legördült egy könnycsepp az arcomon.
- Anna. - hajolt közel hozzá Eric. Orrával a lány arcát cirógatta, miközben ő továbbra is folytatta a zokogást, immár halkan szipogva. Ott álltunk ketten, karjainkban tartottuk Annát, és egyszerűen elöntöttek az emlékek. Az az ordenáré bűz, a sok hófehér szobor, a családom, a falkám... Meredten bámultam egy pontot, miközben Eric nyugtató szavakat suttogott Anna fülébe.
- Megfulladok! Megfulladok! - jajveszékelt hirtelen egy kellemesen mély női hang a fülembe. Mire feleszméltem, szegény lány feje már kékben játszott. Elfeledkeztem magamról egy pillanatra, és nem vettem észre, milyen erővel szorítom őt.
- Miért sírtál, Kicsi? - simogatta Eric az arcát. Halványan elmosolyodott.
- Eszembe jutott a legutóbbi érintkezésem a tengerrel. Meg... egy két régi... emlékkép. - magyarázta akadozva. Gyönyörű, napbarnított orcáit halvány pír öntötte el.
- Gracias por su bondad. (*köszönöm a kedvességed.)- szorította meg a kezem hirtelen. Nagy szemekkel néztem rá. Spanyolul beszél? Mi a fene...
- Trato de cuidar de usted. (*gondoskodni fogok rólad) - kacsintottam vissza, mire jókedvűen felnevetett, és megpuszilta az arcom.
- Mennyire beszélsz spanyolul? - kérdezte Eric.
- Nagyon... A középiskolában tanultam meg. Anyanyelvi … szinten... - hebegte. Zavarba hozta a kérdés, nem akart vele dicsekedni.
- Fantástico, senora. - simogatta meg a fejét Eric.
- Senores, salimos en la costa? (*uraim, nem megyünk vissza a partra?) - nevetett ránk Anna, és kihúzta magát. Elengedtem, és már jókedvűen indultunk a partra.


- Nem! Ma én főzök! - ragadta ki Anna Eric kezéből a fakanalat. Öt óra felé járhatott az idő, a levegő kellemesen lehűlt, már nem volt tikkasztó hőség.
- Szó sem lehet róla! - háborodott fel a férfi. Szemöldökét összehúzta, szájával bosszúsan csücsörített. Anna lemondóan sóhajtott, visszaadta a fakanalat, és hátrahajtott fejjel vánszorgott a kanapéhoz. Lehuppant mellém, és tipikusan olyan pillantással illetett, hogy rögtön tudtam: nem szabad nevetnem, ha életben akarok maradni. Aztán kicsit balra fordította a fejét, és boldogan kiáltott fel.
- Az ott egy zongora??? - és válaszra sem várva már le is huppant a székre. Felnyitotta az óriási, fehér hangszer tetejét, és szinte földöntúli áhítattal simított végig az elefántcsont billentyűkön. Kíváncsi lettem volna volna, vajon mennyi meglepetést tartogat még ez a lány? Mint kiderült, anyanyelvi szinten beszél spanyolul, franciául, és társalgási szinten németül is. Valami olyasmit magyarázott, hogy minden testvére más nyelvet tanult, és otthon együtt dolgoztak, így mindannyian beszélik a másik választott nyelvét. Szép dolog a család...
- Csodálatos. - mormolta maga elé alig hallhatóan. Hosszú, vékony ujjait villámgyorsan kezdte mozgatni a zongora felett, valami hihetetlenül gyönyörű hangot kicsalva a hangszerből. Nem is láttam, ahogy megérinti a billentyűket. A tekintetem a lány arcára siklott, és a látvány teljesen lenyűgözött. Most nem egy terhes, összetört és meggyötört fiatal lányt láttam, hanem egy elképesztően erős, független nőt, aki hirtelen megtalálta a lelki nyugalmát. Olyan önfeledten zongorázott, mint egy igazi, meglett művészember. Elképzelni sem tudtam, mi lakozhat ebben a lányban. Milyen múlt állhat mögötte? Celia Da Silva nem volt zenész. Ő festő akart lenni, tehetséges volt, de ezt a fajta áhítatot a festészet iránt sosem láttam benne, mint most ebben a zongorázó lányban.
- C'était fascinant! (*ez fantasztikus volt) - tapsolt Eric a konyhából, mikor a zene elhallgatott. - És itt kimerül a francia tudásom. Mármint, a beszélt nyelvek kategóriájában! - tette hozzá gyorsan, és Annára kacsintott, aki édesen felnevetett.
- Mon merci chaud, la musique tout. (*nagyon köszönöm, a zene a mindenem) - pukedlizett a kisasszony.
- Beszüntetnétek a kultúrkört? Úgy, hogy én is értsem... - grimaszoltam.
- Csak megdicsért. - pirult el Anna boldogan. Cserfes, könnyen zavarba ejthető teremtés, aki mégis rendkívül büszke és talpraesett. Nem győztem csodálni őt.
- Kész a vacsi. - kacsintott rám Eric, majd kiment a konyhába. Anna rögtön követte. Csak egy másodpercre siklott rá a tekintetem, de az elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem. Copfja a háta közepét verdeste, a tengervíztől a haja enyhén begöndörödött. Egy fehér hajpánttal fogta fel a szeme elől a tincseket. Egy kék-fehér hajszálcsíkos ingruha volt rajta, ami hosszú, napbarnított combja közepéig ért, szabadon hagyva a lába többi részét. Észveszejtő látványt nyújtott. Tudom, nem szabadott volna arra gondolnom, de önkéntelenül is eszembe jutott, hogy Ő és Én... De rögtön elszégyelltem magam. Főleg, mivel a húgomra emlékeztetett, bár neki hollófekete haja volt.
- Nem jössz? - fordult hátra hirtelen, és felém ragyogtatott egy tökéletes, szikrázó mosolyt. Hülye ez a Jacob Black, hogy egy ilyen csajt így összetört! Bár nem tudhatom az előzményeket.
- Dehogynem! - mosolyogtam vissza, és felkeltem a kanapéról.

Eric nem hazudtolta meg önmagát, isteni vacsorát főzött, mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.
- Én mosogatok! - állt fel az asztaltól Anna a végén.
- Szó sincs róla! - vettem ki a kezéből a tányérját. - Ma én mosogatok, te pedig felmész a szobádba, mert Eric felöltöztet!
- Tessék? - húzta fel jobb szemöldökét.
- Ma este szórakozni mentek! - vigyorogtam rá sejtelmesen. Erre Anna olyan riadt fejet vágott, hogy lefagyott a boldogság az arcomról. Ide-oda kapkodta a fejét köztem és Eric között.
- Nyugi, semmi nem lesz! Elmegyünk egy barátomhoz vacsorázni, semmi óriási tivornya! - kacsintott rá Eric. Anna megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Akkor jó. Mehetünk! - ragyogtatott felénk egy szikrázó mosolyt és bement a szobájába. Eric kuncogva biccentett, és bement utána. Én elmosogattam, majd elővettem a könyvet, amit pár napja kezdtem el olvasni, és letelepedtem a fotelba. Én nem szándékoztam velük tartani a vacsorára, inkább úgy döntöttem, hogy egy nyugodt fürdőzés után futok egyet, ha besötétedett. Rég voltam kint.
- Na milyen vagyok? - pördült meg előttem Anna pár perc múlva. Egy fehér blúz volt rajta, haja elegáns kontyba fogva, lábait egy khaki színű sort fedte – már amennyire fedte.
- Ő.. Ő... Encantar, Senora. (*elbűvölő, hölgyem) – kaptam vissza a tekintetem a könyvre, ami épp becsukódott az ölemben. Anna nevetett.
- Mehetünk? - tűnt fel Eric a lány mögött, aki rögtön belé karolt. Rövidnadrágot és egyszínű, fehér teniszpólót viselt, drága, márkás parfümjét már millió méterről felismertem.
- Oui, Monsieur! - nevetett a lány ismét, majd integetett, és elmentek.


Sokáig ültem még ott a fotelban, a gondolataimba mélyedve. A kelleténél talán kicsit többször jutott eszembe Anna napbarnított, karcsú lába, gyönyörű arca, és szikrázó mosolya. Te jó Isten, Derek! Mi ez a hirtelen megnőtt libidó? Jó rég voltál már nővel... Atya világ, nem is gondolhatok ilyenre! Hisz ő kislány még hozzám képest, ráadásul egy másik pasastól terhes...
Nem bírtam tovább a könyvre figyelni. Felugrottam a fotelból, és kimentem a konyhába. A hűtőbe találtam egy üveg narancslevet, azt mind megittam, majd az üres palackot a kukába hajítottam egy jól célzott mozdulattal. Egy ideig tipródtam ott a konyhapultnál állva, majd úgy határoztam, itt az ideje kiereszteni a gőzt. Már sötétedett, mégsem akartam kockáztatni, így bezártam az ajtót, beültem a kocsimba, és útnak indultam. Mindig ugyan abba a kisebb erdőbe megyek, ami Los Angeles és Long Beach között húzódik egy darabon. Leparkoltam egy kirándulóknak fenntartott övezetben. Alaposan füleltem, nehogy arra jöjjön bárki is, majd mikor tisztának találtam a terepet, levetkőztem. A ruháimat a kocsiban hagytam, a kulcsot pedig a szokásos helyre dugtam. Egy hatalmas ugrással termettem a fák közt, és már éreztem is, ahogy az adrenalin hatására remegni kezdek, és egy futó hidegrázás után már eszméletlen gyorsan száguldozom az erdőben óriási, csokoládébarna vérfarkasként. Vajon Anna hogy érzi magát Erickel? Elkapott a féltékenység, és önkéntelenül is fokoztam a tempón.



Remélem tetszett, csajok!
puszi :)

semmi pánik!

Drágáim!

Bocsánatot kérek, hogy majd' egy hónapja nem volt rész, de... Nem magyarázkodom. Dolgom volt, bajom volt, dolgom volt és ami nem volt, az az ihlet. A következő (31.) részből már megvan majdnem a fele, de mivel szombat reggel elutazom Skóciába, ezért most még május közepéig megint csak nem lesz kész.
A dolgaim kezdenek rendeződni, a tanulást kell meghajtani, és ígérem, amint minden rendben lesz, megint írom nektek Anna kalandjait! Mert lesz neki bőven :P
Köszönöm a megértéseteket, és a díjakat is, amiket kaptam, (mellesleg nem fogom kitenni őket, mert most is rohanok, majd valamikor sort kerítek rá) hálás vagyok értük, és értetek, hogy ilyen megértőek vagytok!

Jacob-os jóccakát.
Pickwick

Wolfpack Emotions 30.

Honeys!

Először is nagyon köszönöm a 7170 látogatot, és a 28 rendszeres olvasót, valamit a sok-sok díjat!
érett már a 30. fejezet, de az utóbbi héten nem voltam itthon sűrűn, és nem voltam gépközelben. Viszont ma olyan jó kedvem van, hogy írtam nektek egy részt :)
És ezúton is köszönöm mindenkinek aki gondolt rám (L)


30. Semmi sem oké.


- Anna! Ébredj! - susogott valaki a fejem felett. Résnyire nyitottam a szemem. A rolón keresztül beszűrődött a napfény, én pedig álmosan nyújtóztam egyet. Chris állt az ágy mellett, mosolyogva ébresztgetett. Fészkelődni kezdtem, mire lefogta a karomat, és kihúzta az infúziót. Felhúztam a szemöldököm.
- Ezt csak így?!
- Nyugi. - kacsintott. Elpakolászott egy kicsit körülöttem, majd ismét hozzám fordult. - Én most elmegyek pár napra. Viselkedjetek rendesen! - kacsintott.
- V... V.... v.... v.... Várjál már! - ültem fel hirtelen. - Mi lesz, ha valami baj van? Mármint Aliciával? Vagy valami? - riadoztam.
- Alicia? Tehát így fogod hívni? - gyengült el a doktor. Tágra nyíltak a szemeim. Ez csak kicsúszott a számon, nem is gondolkodtam. Úgy döntöttem ezt egy jelnek veszem. Nem lehet más, mint a szellemek akarata.
- Igen. - jelentettem ki végül határozottan, és megsimogatta a hasam. Érezhetően dudorodott már, és látszólag is határozottan ki lehetett mondani, hogy várandós vagyok.
- Gyönyörű. - bólogatott. - Ne aggódj, nem lesz baj! De muszáj elmennem. És ne nagyon ugrálj meg rohangálj, oké?
- Jó. - vigyorogtam. Éjjeli vendégeim már rég nem voltak mellettem, csak a matracon látszott még a lenyomatuk. Chris, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmosolyodott.
- A parton vannak.
- A parton?
- Igen. Csak itt a birtokon. Ha gondolod, teszek ki egy napernyőt és egy jó kis nyugágyat! - mutatott az ablak felé.
- Igazán? Nagyon kedves lenne tőled. Annyira kell már a nap! - nyavalyogtam, és kikászálódtam az ágyból.
- Akkor megyek is. De egyél valamit, nehogy valami bajod legyen nekem! - nyomott egy gyors puszit az arcomra, és már ott sem volt.
- Lustán másztam a bőröndömhöz, amit még mindig nem pakoltam ki teljesen. Előkotortam a fürdőruhámat, majd egy frissítő langyos zuhany után bikiniben indultam a konyha felé.


- Jó reggelt, Napsugár! - köszöntött Eric széles mosollyal, mikor pár szendvics után vidáman, szökdécselve indultam felé a homokban. A Nap ragyogóan tűzött, meleg szél fújt, és a napszemüveg nem sokat segített az UV-sugarak elleni védelemben. Chris valóban elővett nekem egy ágyat és egy napernyőt.
- Jó reggelt! - öleltem meg Ericet. Csurom víz volt, és valahol közelebb a vízhez egy szörfdeszka körvonalait véltem felfedezni. És akkor olyat láttam, amit lehet, hogy nem kellett volna... Dereck bukkant fel két óriási hullám között. Kifelé jött a vízből. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy filmbe csöppentem volna. Amikor az izmos, vizes pasi jön ki a vízből deszkával a hóna alatt, és valami ütős háttérzene megy a jelenet közben. Teljesen leblokkoltam, csak álltam ott, miközben Eric válla felett Derecket figyeltem. És menetrendszerűen eszembe jutott Ő... Jacob Black, amikor fürdés után víztől csöpögőn jött be a tenyérnyi szobába, ahol két hónapig éltem. A sebek kínzó lassúsággal szakadtak fel, mintha óvatosan, puhatolózva próbálnánk megszabadulni a ragtapasztól egyetlen határozott rántás helyett. Milyen csodálatos is lett volna ez a helyzet, ha nem kúszik be a fejembe az az undorítóan tökéletes férfi!
- Anna! - böködte meg az arcom Eric.
- Mi? Mi? - kaptam oda a fejem.
- Ne bámuld olyan feltűnően. - mormolta a fülembe alig hallhatóan. - Fordítsd felém a fejed, és csak a szemeddel kövesd. Azt nem látja a napszemüvegtől.
- Hogy mivan?! - ocsúdtam fel azonnal.
- Mekkorát nőttél! - kezdett Eric hirtelen élénken társalogni. Homlokom ráncolva bámultam rá, nem értettem, mit hadovál. Majd ekkor beugrott, hogy a kisbabámról beszél. Feloldódtam, mintha kiolvasztottak volna egy hosszú hibernálás után.
- Eric... Van neve. - toltam a fejem tetejére a napszemüvegemet. Szemem izgatottan csillogott.
- De hát. Mióta? - lepődött meg a férfi.
- Úgy egy órája! - kuncogtam. Mosolyogva beharaptam az alsó ajkam, úgy éreztem magam, mint egy kislány.
- Jó reggelt, asszonyom! Hogy aludt? - kapott el két vizes kar hátulról. Aztán már a hátamon éreztem Dereck tökéletes kockáit, de az egész csak egy pillanatig tartott.
- Köszönöm, remekül! - villantottam rá egy szikrázó mosolyt.
- Mondd már, mi lesz a neve! - ragadta meg Eric a kezem. Teljesen fel volt spannolva.
- Alicia. - feleltem büszkén. - A nagymamám után.
- Alicia Black. - mormogta Eric a hasamat fixírozva.
- Alicia Melanie Black. - javítottam ki. Szinte azonnali nyomás éreztem a tüdőmben. Későn jöttem rá, hogy Eric szorít magához teljes erőből.
- Ez csodálatos! Jaj, de boldog vagyok! - lelkendezett.
- Jól van, Harisnyás Pippi, elég lesz! - morgott Dereck incselkedve, mire Eric nyelvet öltött rá.
- Hány évesek is vagytok? - nevettem.
- 34. - felelték kórusban.
- Wáó. - hüledeztem. Nem gondoltam volna, hogy ennyivel idősebbek nálam.
- Hát igen, tudom! - pózolt Eric hatalmas izmait mutogatva. Dereck belebokszolt a vállába, majd elindult a törölközője felé. Nem bírtam utána nézni, Jake képe még így is élesen lüktetett a fejemben. Valahogy mégis boldog voltam. Persze, egy szerelmi roncs, de a fiúk kicsit javítottak a lelkemen. Persze ez tök furcsa, magam is meglepődöm, hogy úgy kezelnek, mint akit évek óta ismernek, mintha csak a testvérük lennék. Teljesen közvetlenek. Elfogadtak, bár még nem tudnak rólam sok mindent. És én is természetesnek érzem a közelségüket. Ez minden bizonnyal azért lehet, mert ők is farkasok, így valamilyen kapocs mégis van köztünk. Méghozzá nem is akármilyen kapocs! A falka, a farkasok szentsége irtó erős. Jobb híján ezzel magyaráztam magamnak hármunk kapcsolatát.
- Mintha itt valaki még száraz lenne... - szólalt meg Dereck mögöttem tűnődő hangon.
- Ugyan! Csak olyan forró a bőröm, hogy elpárolog a víz azonnal! - vágtam ki magam ijedten.
- Öhm. Anna. Akartuk már mondani, de egyáltalán nem vagy forró. - csóválta a fejét Eric. - Biztos a baba miatt van, vagy én nem tudom, de átlagos emberi testhőmérséklet körül mozogsz. Kicsit felette, 37,2 körül, az úgy hiszem hőemelkedésnek számít. - magyarázta.
- Ó. - ennyit bírtam mondani, majd levettem a napszemüvegem, kibontottam a hajam, és elindultam a víz felé. A forró homok perzselte a talpam, de kellemes érzés volt. Meleg szél simogatta a bőröm, és csapta hátra a hajam. Futni kezdtem, majd begázoltam a vízbe és egy ívelt fejessel vetettem magam a habok közé.


~


- Telefonált már? - suttogtam közel hajolva Michael füléhez.
- Igen, telefonált. Nyugi már, Jake! Nem kell ezt csinálnod! - szidott meg a fiú.
- De megőrülök, érted?! Egyszerűen nem bírok magammal, tudnom kell, mi van vele! - bokszoltam a mellettünk lévő óriási vörösfenyőbe. Az ütésem erejétől a törzse hangosat reccsent és megrepedt, de szerencsére nem tört el. Folyton csak Rá tudtam gondolni. Amikor pár napja írta azt az SMS-t... Teljesen kiborultam. Nagyon hiányzott. Még Bella és Nessie jelenléte se enyhítette az ürességem. Amikor csak tehettem, farkasként rohangáltam, semmi kedvem nem volt eljátszani a két lábon járó szerencsétlen marhát. Sue és Tanja folyamatosan csak tömtek, összejártak sütni, és töménytelen mennyiségű kajával és édességgel látták el az egész falkát. Már kezdtem begolyózni. A többiek lesajnáltak, szinte már hülyének néztek. Michael volt az egyetlen, akinek szintén hiányzott Anna, így bizonyos körülmények közt tudtunk egymásra támaszkodni. Könnyű volt vele kijönni, akárcsak a nővérével.
- Jól van. Ne aggódj. Minden rendben van. Én is beszéltem vele tegnap... - halkult el a hangja.
- És boldog volt? - kaptam felé a fejem.
- Hát... - tördelte a kezét Michael. Nem tudta, mit mondjon. - Úgy tűnt. Három pasival lakik, kettő a kollégája, és képzeld, a két pasi is farkas! Azt mondta, nagyon rendesek, vigyáznak rá... Aztán itt valamiért többes számot használt, mikor megkérdeztem, hogy hogy tetszik neki Los Angeles, közölte, hogy mindketten nagyon boldogok. Aztán hirtelen kijavította magát. Szerinted skizofrén lett? - hadarta. Olyan gyorsan pörgött a nyelve, alig bírtam figyelni. Nem is fogtam fel, amit mondd, pont ott ragadtam le, hogy úgy tűnt, Anna boldog.
- Srácok! Mindjárt kész az ebéd! - kiabált ki Sue a teraszról. Wanamakerék hátsó udvarán voltunk, mint az utóbbi napokban mindig. Éjjelente járőröztünk, nappal pedig vagy itt az udvaron és a parton lófráltunk, vagy aludtunk egyet. Közben próbáltam minél több időt apámmal tölteni. Nem nézte jó szemmel, hogy nem igazán tudok magammal mit kezdeni.
- Menjünk. - ugrott fel Michael, és leporolta magát. Bementünk a házba, és asztalhoz ültünk.
- Na mi a helyzet? - simította meg az arcom Tanja, mikor beléptünk a teraszról a nappaliba. Gyűlöltem, mikor ezt csinálta, mert a vonásaiban is Annát fedeztem fel, és a keze is pontos mása volt lányáénak. A gesztusairól nem is beszélve. Eszembe jutott, hogy amíg Anna nálunk élt, járőrözés után mindig így köszöntött. Beugrottam a szobámba az ablakon keresztül. Ott ült az ágyon, csak egy takaró volt rátekerve. Engem figyelt, és mikor rámosolyogtam, ő is rögtön ellágyult. Folyton értem aggódott. Olyankor odabújtam hozzá, ő megsimította az arcom, és azt kérdezte: „ Na mi a helyzet?” És én mégis elüldöztem. Mikor rájöttem, hogy nem csak Ő az egyetlen nő az életemben, szörnyű bűntudat fogott el, és kellett egy terv. Tudtam, hogy Anna milyen forró fejű, és elég okos lány. El akartam érni, hogy Ő hagyjon el engem. Nem akartam neki fájdalmat okozni. Arra sajnos nem gondoltam, hogy így talán sokkal rosszabb lesz. Amikor ott a parton ordibált velem... Amikor itt összekaptunk... Rettenetes volt. És én nem mertem kimutatni a fájdalmam, a gyengeségem. Talán jobb így neki. Boldog. Legalábbis remélem.
- Minden oké. - válaszolt végül Michael helyettem. Én is ezt akartam hinni. De sajnos, tudtam, hogy semmi sem az.

Anna díjat kapott!

Bizony! Hánik, Annácska megajándékozott minket a 'kreatív blogger' díjjal, amit ezúton is nagyon köszönök neki!
( http://larafanfiction.blogspot.com/ )

Ilyenkor mindenféle teendőt írnak elő, igyekszem nem kihagyni egyet sem. :)

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


Az első megvolt. (Y)
A második is. (Y)
a harmadik necces ügy. :D Magunkról írni mindig nagyon nehéz. főleg hogy én eléggé önkritikus vagyok :D Hopp, ez már egy. Na akkor rendezzük pontokba.
1: önkritikus
2: rendkívül szőke :D
3: olvasás/írás/zeneimádó
4: született balatoni lány ;)
5: meglehetősen beszédes :D
6: szerelmes nagyon (:
7: barátok nélkül egy nulla (L)

A negyedik szabály az, hogy hét embernek kell elküldenem a díjat. Nod, ez így elég nehéz, mert akiknek elküldeném, azok közül körülbelül már négyen kaptak díjat, dehát max nem hagyok megjegyzést.

zsóKámnak.
-
Sunlight -> http://sunlightweb.blogspot.com/
Surprise -> http://surprisesweb.blogspot.com/


Deliriumnak.
(neki kettőt is, mert mind a két sztoriját imádom :D)
-
P. s.: I’m still not over you ->http://rpattz-delirium.blogspot.com/
Won't you die tonight for love? ->http://delirium-2.blogspot.com/

Ezt eddig vegyük háromnak. Na és megkapja még...



Dzsenni is, persze :D
Evernight - Örökéj -> http://beckyfanfiction.blogspot.com/

zsòьéјь.
-
zsóóblog. (: -> http://zsofuuusz.blogspot.com/


hátbasszus. mitcsináljak xd
elküldöm zsóKa másik blogjára is :D odafenn :D

és hetedikként

abigél_ kapja a díjat, aki bár még nem rakott részt, én tudom a sztorit, és nagyon tetszik :)

abigél_
-
http://tromfideacum.blogspot.com/



Nos, ennyi lenne. Az olvasóimnak üzenem, hogy már elkezdtem a részt, nem tudom, mikorra készülök el, de sietek :)

Sok puszi.
Pickwick.

Wolfpack Emotions 29.

Kislányok!
Itt a várva várt rész :)
siettem vele, de millió oldalt kell pótolnom, és nincs sok idő :/
Remélem tetszeni fog :) A képen Dereck és Eric látható :P
puszii.

29. Felületes ismerkedés (part 2)


- Eric, nyugtasd meg! Beszélj hozzá! Bármiről. - kiabálta Chris, majd Eric lefektetett a vizsgálóra. Előbbi félig kábult állapotomból átmentem a másik végletbe, rángatóztam és nagyon fájt mindenem.
- Kislány. Figyelsz rám? Figyelj. Mi most egy óriási plázában vagyunk. Jó? A kedvenc boltodban. Próbálj fel egy kék nadrágkosztümöt. Gyönyörű leszel benne, egy igazi anyuka, egy tiszteletreméltó tanárnő! - hadarta a fülembe. A próbálkozása nem hatott.
- Dereck? - fordult Chris a dermedt férfi felé kétségbeesetten. Ő elfordította rólam a tekintetét, és Chrisre nézett.
- Ó, persze, természetesen! - kapott észbe. Leguggolt mellém, kezével a fejemet simogatta.
- Nyugtasd meg! - parancsolt rá Eric. Dereck mély levegőt vett.
- Querida.... - sóhajtott. - Táncolj velem! - búgta a fülembe. - Egy nagy bálteremben, vagy akár a tengerparton. Egy piros ruhában, piros virággal a hajadban salsázunk. Minden rendben van, a kislányod is remekül van, és boldogok vagyunk. Gyönyörű vagy!
- Működik. Bekötöm az infúziót. - bólintott Chris, és egy tűt döfött a karhajlatomba. Még hangosan ziháltam, és alig voltam tudatomnál. Elképzeltem, ahogy Dereckkel táncolok.
- Mi történik vele? - kérdezte Eric feszülten.
- Fogalmam sincs. A magzat megindult. - hadarta Chris, és már be is zselézte a hasam az ultrahanghoz. Mikor végzett, a szívemet is megnézte a géppel.
- Mi az, hogy megindult? - kiabált Dereck.
- Elkezdett nőni. De irdatlan tempóban. Amióta itt fekszik, a babája 5 centit nőtt. Szerinted? Több hét alatt nő ennyit egy magzat, nem negyed óra alatt! - túrt a hajába Chris.
- Nézd... Nézd a szívverését! - szólt Dereck kétségbeesetten a monitorra mutogatva..
- Te... Szent... Isten.... Fel kell hívnom Carlisle-t! Eric, hozd ide a mobilomat. - - Dereck, folytasd, amit elkezdtél. - adta ki az utasításokat a doki. Eric elment, Dereck pedig tovább elemezgette a salsa fortélyait. Már csak egy éles sípolásra emlékszem, és hogy elnyelt a sötétség.



Az ágyamban ébredtem. Még mindig infúzióra voltam kötve. A redőnyök le voltak húzva, Dereck pedig az ágyam melletti fotelban ült, egy könyvvel a kezében.
- Hé. - suttogtam. Felkapta a fejét, és elmosolyodott.
- Hé. Jobban vagy?
Felállt, odasétált mellém, leguggolt, és a homlokomat kezdte simogatni. Halványan bólogattam.
- Mi történt?
- Majdnem meghaltál. - suttogta nagyon halkan, és lehajtotta a fejét. - Egyszer csak leállt a szíved. Eric kikészült, de Perryvel újraélesztettünk. A baba is jól van.
- Dereck... - vágtam közbe.
- Igen? - mosolygott rám.
- Köszönöm. - pihegtem, majd köhögni kezdtem.
- Perry! - kezdett kiabálni, de lefogtam.
- Csak egy... kis... vizet! - fuldokoltam. Dereck már hozott is egy pohárral a fürdőből, és szép lassan megitatott.
- Minden rendben. - suttogta, és megcsókolta a homlokom. Szorosan lehunytam a szemem. A forróság, az ajkai érintése, a férfias illata... Jacob jutott eszembe. Hiszen ma van a születésnapja!
- Odaadnád a mobilomat? - nyúltam az éjjeliszekrény felé. Dereck már ugrott is, a kezembe tette a telefont.
- Minek?
- Tudod, hogy kell ezen SMS-t írni? - fintorogtam. Dereck kuncogott.
- Add ide. Mit akarsz írni?
- Annyit, hogy Boldog Születésnapot. Semmi jel, semmi izé, semmi más. Egy A betűt biggyeszthetsz a végére.


Ezután Dereck megtanította használni a mobilt, mint kiderült, neki is olyan volt. Eric folyamatosan etetett. Mikor először bejött a szeme tiszta vörös volt, láttam, hogy kisírta magát.
Chris elővette a Dr. Perry megszólítást, és három nap szigorú ágynyugalomra ítélt. (Zárójelben megjegyzem, az SMS-re egyáltalán nem érkezett válasz.)


Este felé járt az idő, és én csak feküdtem tehetetlenül a hatalmas, kényelmes ágyamban, mikor úgy éreztem, eljött az ideje felhívni Anyuékat.
- Halló, tessék! - szólt bele Anya a telefonba. A hangja hatására átjárt a melegség. Imádtam a hangját, mély volt, mint az enyém, és megnyugtatóan lágy.
- Anya? Én vagyok. Anna.
- Kicsi Annám! Mesélj, hogy vagy? Minden rendben? - vidult fel.
- Hát... Volt egy kis komplikáció, de már minden rendben. Csak a doki három nap ágynyugalomra ítélt, és hát... Tudod, hogy nem nagyon tudok megülni a seggemen. Főleg ezen a gyönyörű helyen! - kuncogtam.
- Komplikáció? Mi történt? - érdeklődött. Mélyet sóhajtottam, és villám gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet.
- Nos... Tudod... A szívem rendetlenkedett, de már minden rendben! - hadartam.
- Mi?! A szíved? De hát sosem volt baj a szíveddel!
- A baba miatt, Anya. Leállt a szívem, mert a baba hirtelen pár perc alatt öt centit nőtt! - válaszoltam kissé idegesebben a kelleténél.
- Atyaisten! Minden rendben? Oda tudok repülni akár most azonnal! - kezdett kétségbe esni az Anyukám.
- Nemnemnemnemnemnemnem! - próbáltam gyorsan megnyugtatni. - Minden oké, tényleg, a fiúk nagyon vigyáznak rám! - mosolyodtam el.
- Fiúk? Miféle fiúk? - lepődött meg Anya, én pedig elkezdtem neki mesélni.

Már vagy fél órája csak mondtam a magamét, mikor Anyának is mennie kellett, és az én ajtómon is kopogtak. A családom a partra ment a tábortűzhöz, amit a születésnapra rendeztek... Nem is bírtam többet gondolni rá.
- Szabad! - sóhajtottam, mire kinyílt az ajtó, és egy óriási tálca indult el felém. Eric vagy Dereck hozta, nem láttam az arcot, mert a tálcán egy irdatlan nagy virágcsokor állt és temérdek kaja. Csak a levegőbe kellett szagolnom, és máris megkordult a gyomrom.
- Virágot a virágnak! - tette le a tálcát Eric. Mély, öblösen zengő hangjára jólesően megborzongtam.
- Igazán nem kellett volna... - szerénykedtem, de azért pironkodásaim közepette elvettem a hatalmas, fehér liliom csokrot.
- Igazad volt, a liliom tényleg bejön! - jött be Dereck mosolyogva. Halkan nevettem. Eric leheveredett mellém, és hozzám bújt, mint egy kisgyerek esti mese közben, Dereck pedig az ágy szélét választotta.
- Hogy érzed magad? - fogta meg a kezem elkomolyodva.
- Mint egy éhes farkas! Ha nem kapom meg azt a tálcát, megyek és megkeresem Piroskát! - kacsintottam, mire a fiúk nevetni kezdtek. Dereck már nyúlt is a sok kajáért. A tálcát az ölébe vette.
- Nos, mivel kezdjük? - vizsgálgatta a tányérok tartalmait. Behunytam a szemem, és szimatolni kezdtem.
- A palacsintát a végére! Hm. A steaket most, utána a raviolit, aztán a pudingot. - pattantak ki a szemeim csillogva. Eric kérdőn nézett rám.
- Ezt csak így? Kisujjból?
- Nos... Kifinomult a szaglásom. - húztam fel az orrom finnyásan.
- Parancsoljon, kisasszony! A steak. - nyújtotta felém a tányért Dereck. Mosolyogva elfogadtam, és húsz perc csend után már csak a jóllakott szuszogásom lehetett hallani.
- Ez valami... Isteni volt! - lelkendeztem még mindig palacsintával teli szájjal.
- Ennek örülök. - mosolygott Eric szelíden. Ajjaj, itt valami készül!
- Ugye nem?! - döntöttem hátra a fejem sóhajtva.
- Ha arra gondolsz, hogy esti mesét fogunk tartani egymásnak az életünkről, akkor a válaszom de. - vigyorgott Dereck. Beljebb csúsztam az ágyon, egészen középre, és mutattam Derecknek, hogy feküdjön a másik oldalamra.
- Ki kezdi? - dörmögtem.
- Te. - vágták rá egyszerre. Eltakartam a szemem a kezemmel, majd egy mély sóhaj után megpróbáltam elpasszolni a feladatot.
- Fiúk, nekem ma újra kellett indítani a szívemet. Nem lehetne, hogy ti meséltek először? Én elég fáradt vagyok, tudjátok... a halál kimerített, meg minden. - jegyeztem meg fontoskodva.
- Ha-ha-ha. Kacag a májam. Nem fogod megúszni! - dünnyögte Dereck. Aztán hirtelen sötét lett. Teljes pánik lett rajtam úrrá, hogy megint velem történt valami, de mikor két oldalról is mozgolódó testeket véltem felfedezni, kicsit megnyugodtam.
- Mi történt? - suttogtam riadtan.
- Áramszünet. - morgott Eric. - A szolgáltató szólt, hogy ma fél 9-től éjfélig nem lesz áram.
- Ó. - könnyebbültem meg. - Most mit csináljunk?
- Meséljünk, aztán aludjunk. Nem? - fogta meg a kezem egy másik, hatalmas kéz a sötétben.
- Ez kié? - szorítottam meg.
- Á! Ne szorongass. Tudatában vagy, milyen erős vagy? - sziszegett Eric.
- Bocs. - kuncogtam. Aztán a másik kezemet is megtalálta valaki. Azt is megszorítottam.
- Ez semmi. - kuncogott Dereck, de azért éreztem, ahogy hajlítgatja az ujjait.
- Ugyan már! - nevettem. - Vigyázz, vigyázz, jön a róka! - ugrottam fel, és majdnem kitéptem a karomból az infúziót. Szerencsére a doktorbácsi volt olyan figyelmes, és berakott egy vödröt az ágy mellé.
- Jól vagy? - fintorgott Dereck.
- Nem. - lihegtem két gyomorgörcs között.
- Hozok gyertyát. - kelt fel Eric. A szemem már teljesen megszokta a sötétséget, tökéletesen láttam farkasképességeimnek köszönhetően.
- Várj. Minek? Ti nem láttok? - egyenesedtem ki, és megtöröltem a számat.
- Dehogynem. Te is látsz? - értetlenkedett Dereck.
- Farkas vagyok. - morogtam, és elindultam a fürdő felé. Csakhogy nem számoltam a karomból kilógó csővel, és majdnem lerántottam az egész állványt az ágy mellől. Halkan szitkozódtam.
- Majd én elintézem. - mosolygott Dereck, és kivitte a teli vödröt a fürdőbe. Hallottam, ahogy lehúzza a vécét.
- Jobban érzed magad? - ölelt magához Eric, mikor visszafeküdtem mellé. Hatalmasat ásítottam.
- Igen, csak kimerültem. - bújtam hozzá még jobban. Mikor Dereck visszajött, letette a vödröt a helyére, gondosan betakargatott, és hátulról karolt át. Ott feküdtünk hárman, egy ideig hallgattam a fiúk csendes szuszogását és a kintről beszűrődő hangokat, majd lassan elnyomott az álom.




Ennyi lenne. írjatok kommentárt! puszi :)
Pickwick.

Wolfpack Emotions 28.

sziasztok :)
Meghoztam a 28. fejezetet is. Jó olvasást! ;)


28. Felületes ismerkedés (part 1)



Dereck és Eric felhurcolták a cuccaimat leendő szobámba, Chris pedig előkészítette a terepet a vizsgálathoz. Nem hiába volt ilyen gazdag, a felső szinten magánrendelője volt, és most is felülkerekedett rajta az orvosi kíváncsiság. Simán beleegyeztem, hogy még azelőtt kukkolhassa meg a babámat, mielőtt elalszom, bár meg kell hagyni, nagyon közel álltam az ájult álmok világához.
- Igyál egy kávét. - javasolta Eric, miközben mutatta az utat a rendelő felé.
- Nem bejövős. - ráztam a fejem. - Koffeinérzékeny vagyok.
- Ó... Olyat még nem is hallottam. - ráncolta a homlokát. - Én nem lennék meg kávé nélkül, tanév közben biztos nem. - kuncogott.
- Ennyire rosszak? - haraptam be az alsó ajkam aggodalmasan. Eric kedvesen nevetett, majd csak a fejét csóválta.
- Kész vagy, doki? - kopogott be Dereck a második ajtón, mikor felértünk az emeletre.
- Naná! - hangzott a derűs válasz. Dereck szélesre tárta az ajtót előttem, nekem pedig leesett az állam. Egy óriási, modern és hangulatos szobában találtam magam. Egész otthonos volt, sehol egy fehér fal, mindenhol meleg színek, mint a narancssárga és a piros.
- Maradtok? - kérdeztem a másik két férfit. Eric szeme felcsillant.
- Igazán megengednéd? - kapott a kezem után.
- Hát persze! - mosolyogtam. Olyan furcsa volt... A mély hangja, a férfias külleme, és az ordítóan ellentétes viselkedése... Dereck lehajtotta a fejét, és a tarkóját vakargatta.
- Nekem dolgom van. - sóhajtott végül, és kiment. Elgondolkodni sem volt időm arról, hogy mi baja lehet, ugyanis Eric hatalmas karjaiba kapott, és finoman a nagy vizsgálóágyra fektetett. Húzott mellém egy széket. Mikor megsimogattam magam alatt a finom huzatot, kipukkant belőlem a nevetés.
- Mi az? - mosolygott Chris, és bekapcsolta az ultrahangot.
- Eszembe jutott, hogy Cullenék vizsgálóágya inkább egy asztalhoz hasonlít. Kemény lapos, és hideg.
- Ezek a vámpírok! - sóhajtott Chris színpadiasan, és felvette a gumikesztyűjét.
- Voltál már ilyen vizsgálaton? - kérdezte Eric a jobb oldalamról.
- Hű... Hát. Azt hiszem, még nem. - ráncoltam a szemöldököm. - Legalábbis nem voltam magamnál.
- Akkor most röviden elmondom, mi fog történni. - kapott a szón a doktor. - Remélem voltál gyantáztatni, mert gatyalehúzás lesz! - kacsintott. Megint nevettem, és most ők is becsatlakoztak. - Na jó, elég lesz, ha csak a méhedet teszed szabaddá. Így ni. Még egy kicsit lejjebb. Jó, így pompás. A blúzodat is húzd fel, nehogy ráfolyjon ez a takonyszerű valami. - fintorgott, és nyomott a hasamra a hideg, átlátszó zseléből.
- Ez hideg! - szisszentem fel.
- Ugyan már. - kuncogott Chris. Majd a kezébe vette azt a vizsgálófejet vagy mi a csudát, és rányomta a bezselézett felületre.
- Naaa, ez így fáj ám! - húztam össze a szemeim.
- Tudom. - mosolygott önfeledten, miközben a monitort nézte.
- Nem hagynád abba? - morogtam.
- Nem. - válaszolta hasonló jókedvvel, majd hirtelen megállt a keze, a szája elnyílt, a szemei kikerekedtek.
- Valami baj van? - kérdeztük egyszerre Eric-kel.
- Ez a baba... Azt a ...! Soha nem láttam még ilyet! - habogott.
- Mi az? Valami baj van? - emeltem feljebb a fejem feszülten.
- Dehogy! Nem, nem, nem... Csupán csak... Mióta is vagy terhes? - nézett rám egyik szemöldökét az égbe lökve.
- Nos... Nem sokkal több, mint két hete. De őszintén szólva, gőzöm sincs. - hanyatlottam vissza a vizsgálóra.
- Mintha már a terhesség egyharmadánál járnál. Lenyűgöző! - ragyogtak fel a szemei.
- Akkor... Ez azt jelenti, hogy tudod a nemét? - kérdezte Eric. Most az én szemem csillant fel, szívem heves vágtába kezdett a válaszra várva.
- Pontosan. - vigyorgott. Megszorítottam Eric kezét, aki erre csak mosolygott.
- És? Mondd már! - sürgettem türelmetlenül.
- Látod ezt itt? - bökött Chris a monitorra.
- Az Isten szerelmére, nem látok semmit, mondd már a nemét! - kiabáltam, és a kezem remegni kezdett. Eric felpattant, két oldalamnál lefogott, és mélyen a szemembe nézett.
- Anna, gondolj a babára! Ha átváltozol, meghal. Hallod, nézz rám! - duruzsolt a fülembe bódítóan mély, rekedt hangján. Hirtelen kitisztult az agyam, és elengedtem magam.
- Nos? - kérdeztem hűvösen.
- Kislány! - kurjantotta Chris boldogan. Elmosolyodtam. Titokban óriási kő esett le a szívemről, ugyanis magamban rettegtem, hogy ha fiú lesz, az apjára fog hasonlítani, és minden egyes négyzetcentije csak fájdalmat fog hozni nekem. Bár később rájöttem, hogy valószínűleg a lányom is fog rá hasonlítani, és soha nem fogom elfelejteni, hogy Jacob az apja.
- Hisz ez nagyszerű! - ölelt át Eric fél karjával. Chris kikapcsolta a gépet, majd dobott rám pár papírtörlőt, hogy töröljem le a gélt a hasamról.
Három és fél perccel később ájultan, ruhástul zuhantam az ágyba.



Mikor reggel felkeltem, az első amit észrevettem az volt, hogy a roló mellett isteni napfény szűrődik be. A másik pedig az, hogy rajtam csak egy bugyi és egy blúz van, és valaki fekszik a padlón. Óvatosan ültem fel, és letettem a lábam a földre. Szemügyre vettem a betolakodót, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy van rajta póló és alsónadrág. Halkan a bőröndömhöz mentem, felkaptam egy másik pólót és egy rövidnadrágot, és átsétáltam a szoba másik felébe, hogy lássam a vendégem arcát. Dereck? Mit keres itt Dereck? Átmásztam az ágyon, és halkan kimentem az ajtón. Az előtérben volt egy kis emelvény, ott volt a konyha, egy bárpultszerű építménnyel volt leválasztva a nappalitól.
- Jó reggelt, kisasszony! Mivel szolgálhatok? - puszilt arcon Eric, mikor leültem a pulthoz egy magasabb székre. Ő a pulton belül állt, és a konyhában szorgoskodott.
- Magyarázattal. - bólogattam. Kérdőn nézett rám, mire felvilágosítottam Dereck holléte felől.
- Ajaj. Ne haragudj rá, majd... Majd elmagyarázzuk. - sóhajtott, és megkent egy zsemlét nutellával, majd elém rakta.
- Köszi. - mosolyogtam. - Én nem haragszom Dereckre, ne értsd félre, csak meglepődtem. Ennyi az egész. - vontam vállat. Beállt a csend. Csak a nyeldekelésem hallatszott.
- Mesélj már magadról egy kicsit! - kezdte aztán Eric.
- Micsodát? Azt, hogy elcsesztem mindent? Hogy boldog lehetnék, de így egyik szemem sír, a másik nevet? Erre vagy kíváncsi? - kérdeztem unottan.
- Nem. Arra vagyok kíváncsi, hogy ki az az Anna Wanamaker.
- Penelopé.
- Hogy mondod?
- Anna Penelopé Wanamaker. A teljes nevemet használom. - kezdtem el piszkálni a zsemle morzsáit a tányéromon.
- Szép. - mosolygott szelíden. - És hol születtél?
- Dallasban. Ott éltem egészen idén május végéig. Az apám quileute indián, és haza akart költözni, miután februárban meghalt az édesanyja. Az anyám valami medve, azt hiszem, mint Sarah, és orosz származású. - Eric elismerően bólogatott, miközben cukrot kanalazott a kávéjába. - Hat testvérem van, én vagyok a legidősebb, a hetedik.
- Hat? Jézus. Sűrű húsz év lehetett. - nevetett. Vele nevettem.
- Én vagyok 20, az öcsém Michael 19, Sarah 18 lesz, Jess lassan 16, ő most Oroszországban él az anyukám szüleivel. Noah 7 éves, az ikrek pedig jövő hónapban lesznek egy évesek. - soroltam a családfát.
- És... A kicsi? Szabad tudni valamit az apjáról? - puhatolódzott finoman. Neki könnyen beszéltem erről, de egyenlőre még senki másnak.
- Jacob Black. A majdnem Alfa... - sóhajtottam. - Egy farkas, egy eszméletlen pasi, és egy szerencsétlen, akivel kicsesztek a szellemek. - bólogattam. Eric kérdőn nézett rám, mire folytattam. - Eric, én voltam a harmadik bevésődése. A HARMADIK! El tudod ezt képzelni? Én belé vésődtem, egy ideig minden rendben volt, aztán elkezdtünk furán viselkedni egymással... És végül ott hagytam. Nem tudtam miért, csak szenvedtem, tudtam, hogy nem szeret tisztán. Aztán beszéltem a tanácsfőnökkel. Ő mondta nekem, hogy volt egy lány, akibe szerelmes lett még az átalakulása előtt. De az a lány egy vámpírt szeretett, és mikor teherbe esett, és megszülte a hibrid gyereküket, és csak úgy élhette túl, hogyha Ő maga is vámpírrá avanzsál... Így hát Jacob bevésődött a fél ember-fél vámpír kislányba, majd jöttem én júniusban, onnan meg már... Te is tudod. - hajtottam le a fejem.
- És mit csináltatok két teljes hónapon át? - ráncolta a szemöldökét.
- Őszintén? Semmit. Szexeltünk... Nem mehettem ki a házból.
- Mert?!
- Mert eléggé érdekesen alakult az átváltozásom. De ezt majd inkább este mesélném el. - húztam szélesre a szám minden vidámság nélkül.
- Tudod, Dereckkel hasonló cipőben eveztek... A lenyomata meghalt. Azért jöttünk ide. Barcelonában éltünk, bár én félig ír vagyok, mégis kaptam helyet a falkában. És amikor jött az a kisebb nyugat-európai háború a vámpírokkal... Csak mi ketten éltük túl. És akkor jöttünk ide. Perry meg kiadta a lakását, hát kivettük! Aztán jóban lettünk. Röviden ennyi. - kortyolt a csészéjébe.
- Ó. Hát... Nos... Nem tudom, mit mondjak, biztos nagyon nehéz lehet. Én nem tudom, mit csinálnék, ha Jacob meghalna. Vagy bármelyik falkatársam. - hajtottam le a fejem.
- És milyen gimit végeztél? - terelte a témát Eric vidám fennhangon. Hálás voltam érte.
- Művészetit. Megcsináltam a felsőfokú művészeti vizsgát is, ami kb. annyit tesz, mintha a suli mellett elvégeztem volna a Zeneakadémiát. Mondjuk el is végeztem, csak levelezőn! - vigyorogtam. - Bocs, szeretem túlzásba vinni az ezzel való hencegést. - hanyatlottam vissza a pultra.
- Neked legalább van mivel! - nevetett. - Én itt állok 34 évesen, és nem tudok mit kezdeni magammal! Azt tanítom, amiről majdhogynem fogalmam sincs... - kuncogott megint.
- Mit tanítasz?
- Közgazdaság tant. Elég szar dolog. - húzta a száját. - De akkoriban ez kellett, meg egy műv. töris. Dereckkel kő-papír-ollóztunk. - nevetett fel ismét. Mindketten elhallgattunk, mikor hallottuk az ajtó nyikordulását. Dereck tántorgott ki a szobámból, egyik kezével a szemét dörzsölte. Valami hirtelen nagyon érdekes lett a morzsás tányéromon.
- Ki ez a csaj? - torpant meg mögöttem, és érdeklődve nézett rám.
- Tegnap este jól berúgtál, mi? - dünnyögtem.
- Nem emlékszem. - csóválta a fejét, majd rögtön felszisszent és a fejéhez kapott. Felpattantam, és becsörtettem a szobámba. Dereck hűlt helyének három méteres hatósugarában kezdtem keresni, és meg is találtam a bizonyítékot. Egy csurig kifacsart konyakos üveg. A szagától felfordult az a zsemle a hasamban, rohantam a vécébe hányni. Ő igen, a terhesség csodás időszaka, a hányós korszak! Szólnom kell Chrisnek.

Befogott orral vittem ki az üveget, messziről eltartottam magamtól.
- Jól vagy? - riadt meg Eric, mikor meglátta halálsápadt, verítékes arcomat. Aprót bólintottam, és Dereck felé vágtam az üveget teljes erőből. Nem csalódtam az ösztöneiben, fél kézzel kinyúlt és elkapta. Még csak fel sem nézett.
- Anna. Ne haragudj az előbbiért. - dörmögte a tányérját piszkálva. Eközben Eric folyton Chris nevét ordibálta.
- Semmi gond, tőled megszoktam. - próbáltam flegma lenni, de elfúlt a hangom. Összecsuklottak a lábaim, és Eric tartott meg.
- Der, hurcold ki Christ az ágyból, különben én megyek oda, és akkor végzek vele! - kiabálta idegesen. Nem tudtam, hogyan nyugtassam meg. Dereck csak felénk pillantott, és már rohant is Chris szobájának irányába.
- Perry, kelj fel! - kiabálta és az ajtón dörömbölt.
- Hagyjál már, vendégem van. - vánszorgott Chris az ajtóhoz. Alsónadrágban volt, és csak a fejét dugta ki. Minden bizonnyal egy nő volt nála.
- Aha, egy terhes tini meg összeesett a nappalid közepén! - kiabált Dereck. A doki szemei kipattantak, és lélekszakadva indult felénk.
- Eric, hozdd a vizsgálóba! Lehet, hogy valami baj van. - nézte meg a pulzusom riadtan, és már el is tűnt.

Wolfpack Emotions 27.

Hánibabák. meghoztam a következő részt. A lázam egész éjjel nem ment le, így nem sokat aludtam, szóval lehet, hogy napközben dobok szunyát, ami annyit tesz, hogy fogalmam sincs mikor fogok írni. De addig élvezkedjetek. ;)



27. Szilvák és melegek


Sötét volt. A hajam itt-ott vizes volt még, és csak egy törölköző volt rám tekerve. A szobaszőnyeg közepén feküdtem, mellettem a kikészített, ám még egyenlőre üres bőröndök sorakoztak. Az asztalon várt rám a tubusnyi barna hajfesték, a doboz oldaláról hívogatóan kacsintott rám egy gyönyörű, barna hajjal keretezett arc. Ez elég nagy változás lesz... Eleinte arra gondoltam, hogy megkérem Emily-t, fesse be nekem. De aztán elvetettem az ötletet. Elég lesz lesokkolni őket, ha majd egyszer visszatérek. Hallottam, ahogy megnyikordul a legalsó lépcsőfok. Valaki felfelé jön. Ide tart? Amint hallom, igen. A következő másodpercek kínos lassúsággal teltek. Ki az? Mit akar? Miért jön ide?
Az ajtó résnyire nyílt. Az utóbbi hétben rossz szokásommá vált, hogy mikor összerezzentem, automatikusan a hasamhoz kaptam.
- Anyai ösztön. - sóhajtott az Édesanyám az ajtóban. A szívem nagyot dobbant. Becsukódott az ajtó, és Anya lassan leereszkedett mellém. Hasra fordult, lábait a levegőbe emelte, és egyik könyökére támaszkodva a tenyerébe tette a fejét. - Miért nem mondod el nekem? - kérdezte fájdalmasan.
- Nincs mit elmondanom. - vontam vállat, és elfordítottam a fejem.
- Anna. Te terhes vagy. Ne akard letagadni, ha nem vetted volna észre a lányom vagy, én pedig rájöttem. - mosolygott gyengéden. Megsimította a hajam, és nagyot sóhajtott. Óvatosan a hasamra tette a kezét. Mi tagadás, a törölközőn keresztül is érezni lehetett a kicsi boldog ficánkolását.
- Anya. Félek... - csordult ki egy könnycsepp a szemem sarkából.
- Ne félj kicsim. Nem kell mitől félned. Tudod, hogy mindenki szeretni fogja. - mosolygott, és magához húzta a fejemet. Csendesen sírdogáltam, amíg ő megnyugtatóan simogatott, és csitítgatott.
- Senki sem tudja. Csak Paul, Te, és Cullenék vannak beavatva. Anya, nagyon kérlek, tartsd titokban! - szorítottam meg a kezét. Megértően bólintott.
- Te is tudod, hogy nem titkolhatod örökké. - csóválta a fejét.
- Igen. De addig pont eltitkolhatom, míg elmegyek. Aztán majd visszajövök. Carlisle barátjánál élhetek, nem kell kollégák előtt titkolózni. Rengeteget segítenek a vámpírok. Gondoltad volna? - grimaszoltam, és közben milliószor hálát adtam az Égnek értük.
- Jacob az apja, igaz? - kérdezett rá kertelés nélkül.
- Ki más? - horkantam fel.
- Nem tudom. Nem beszéltünk, mióta ideköltöztünk. Számtalanszor elgondolkodom rajta, hogy érdemes volt-e így felborítani a családunk életét. De nézd a jó oldalát... Azt hitted, nem lehet gyereked, hát most lesz! És felneveljük, kicsim. Közösen. Nem fog hiányt szenvedni semmiben. - csókolta meg a homlokom Anyu. Elmosolyodtam.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a családban akár egy percig is szenvedne! - kuncogtam. Anya keze hirtelen megállt a levegőben.
- Jól látom, hogy az barna hajfesték? - nézett az asztal felé összehúzott szemekkel. Bólogattam.
- Gondoltam megkérem Emilyt... - vontam vállat, mire ő hevesen megrázta a fejét.
- Apád kiakadna. - kuncogott. - Várj vele. Ráérsz majd abban a nagy büdös Los Angelesben fodrászhoz menni!
- Szeretlek, Anya. - jelentettem ki hirtelen, határozott komolysággal.
- Én jobban, kicsim. Én jobban. - mosolygott szelíden, és elaludtam a kezei közt.


~


- Megvan minden? - kérdezte Apu, mikor lecsuktam a BMW csomagtartóját.
- Valóban. - vigyorogtam rá. Csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Akkor is ezt a választ várom, amikor visszajössz! - azzal megölelt, és nagy puszit nyomott a homlokomra. Feltoltam a napszemüvegem a fejemre, és hunyorogva néztem körül. Hét ágra ragyogott a nap, és ott volt mindenki. Vagyis majdnem mindenki. Jacob nem tette tiszteletét, Cullenék pedig az időjárás miatt kényszerültek elbúcsúzni korábban. Jobban mondva nem mindannyian, inkább csak Carlisle, Alice, Edward, és Nessie. Érdekesnek találtam, hogy ők négyen tényleg olyanok, mintha rokonok lennének. Sok a hasonló tulajdonságuk. Carlisle ellátott egy mobiltelefonnal, mivel az enyém a szartartáson tönkrement. Hipercsúcs, új technológiás kütyü volt, és beletápláltak nekem minden fontos telefonszámot előre. Chris Perry-ét is, aki Carlisle nőgyógyászbarátja volt. Alice ellátott ruhákkal, amikkel majd eltakarhatom a hasam. Mondta, hogy Rosalie sok sikert és egészséget kíván, mire muszáj volt valamit válaszolnom, így kívánta az illem. Edward megnyugtatott, hogy figyelni fog a titokra, és Őt bármikor felhívhatom, ha valami probléma van, megoldjuk együtt. Nagyon hálás voltam nekik.
- Ideje indulnom. - sóhajtottam, és végigsimítottam az oldalamon. Egyenként mindenki elbúcsúzott tőlem, Paul mondta, hogy majd telefonáljak mindig.
- Anya is tudja. - suttogtam a fülébe alig érthetően, mire bólintott, és ellépett előlem.
Amint lekanyarodtam az útról, dudáltam, és az ablakon kinyúlva integettem. Majd mikor már nem láttam őket, a kezemet a hasamra csúsztattam, mint az utóbbi pár napban oly sokszor.
- Minden rendben lesz, meglátod! - mosolyogtam, és bekapcsoltam a rádiót. Hogy jól döntöttem-e? Majd nemsokára úgyis kiderül...



~

Mind a kétezer kilométert ébren töltöttem. 18 órányi kocsikázás után pillantottam meg az első felhőkarcolókat. A szívem zakatolni kezdett, a kisbabám pedig vidáman ficánkolt bennem, és olyan boldogság járt át, amire nem számítottam. Csak beadtam Chris Perry lakásának címét, és mentem, amerre a navigációs rendszer kívánta. Későn tűnt fel, hogy Mr. Perry háza Long Beach-en van, ami egy újabb félórát követelt tőlem. Úgy döntöttem, előbb körbenézek a városban, csak kívülről, kocsival. Aztán eszem valamit, mert a farkasétvágy kezd legyőzni, és nem vállalhatom magamra a felelősséget, hogy a gyermekem alultáplált maradjon.

A város lélegzetelállítóan gyönyörű volt, rögtön elnyerte a tetszésemet. A főbb helyeket megjegyeztem, majd gondoltam hazatelefonálok.
Anyának akkor sikerült felvennie a telefont, mikor rákanyarodtam a 'Long Beach - 41 km' feliratú táblával jelzett többsávos útra. A nap lemenőben volt, és nem tudtam megállni, hogy a visszapillantóból ne csodáljam folyton a pálmafákkal tarkított betonrengeteget. Anyuval elbeszélgettük az időt, már majdnem Long Beach-nél jártam, mikor hirtelen a torkomon akadt a szó, és kiesett a kezemből a telefon. Ugyanis a hatalmas kamion, ami szinte LA-től előttem haladt, hirtelen átsorolt a másik sávba, majd lekanyarodott. És ami a szemem elé tárult, az nem volt kispályás látvány... A Csendes-óceán végtelen kéksége terült el pontosan előttem, már láttam a város első házait. Villámsebességgel köszöntem el Anyutól, és bevágtam a telefont a táskámba.

A GPS egy hatalmas, fehér kúria előtt kezdett csipogni. Odapillantottam, és a kijelzőn nagy betűkkel villogott a CÉLÁLLOMÁS felirat. Elmosolyodtam, és kipattantam a kocsiból. A nap jócskán lemenőben volt már, mégis majd kifolyt a szemem, így feltettem a napszemüvegem. Első körben csak a kézitáskám tartott velem. Rögtön észrevettem, hogy az utcafronti hatalmas szint a hegy oldalában folytatódik, és pontosan a homokos parton ér véget. Nem bírtam betelni a látvánnyal. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, így hát óvatosan beléptem. Nem csaptam zajt, még a gumitalpú tornacipőmben sem, amihez egy fehér farmert viseltem fehér inggel, és egy kis fekete mellénnyel.
- Hahó! - kiáltottam kicsit félénken. Nem jött válasz. Aztán hirtelen tele lettem önbizalommal, kihúztam magam, megsimogattam a kisbabám, és elmosolyodtam. - Van itt valaki? - kérdeztem jóval hangosabban. Egy pillanatig ismét csend volt, majd motoszkálást hallottam, és a következő pillanatban egy rettentően szívdöglesztő, barna hajú, izmos férfi jelent meg. Az egyik fal mögül lépett ki, csak egy hosszú szárú fürdőgatya volt rajta. Végigmért, megvakarta a fejét, és elkiáltotta magát.
- Chris, az egyik macád téged keres!
- Már megbocsásson... - méltatlankodtam. Kérdőn nézett rám, majd mikor megráztam a fejem, meglepett O-t formált ajkaival.
- Nincs macám, Dereck, kopj le. - tűnt fel egy szőke, magas férfi. Ő is meglehetősen elegáns és jóképű volt. - Szia! - fordult hozzám kedvesen. Mosolyogtam, hasonlóan volt felöltözve, mint én.
- Heló. - nevettem.
- Jó kis belépő... - dünnyögte Dereck alig hallhatóan. Automatikusan válaszoltam rá.
- Ugyan, hagyd, elsőnek megteszi! - kuncogtam. Elkerekedett szemekkel kapta vissza rám a fejét, és értetlenül mutogatott. Ekkor jutott eszembe, hogy én ezt emberi füllel nem hallhattam volna... Fülig pirultam, és zavartan leszegtem a fejem. Aztán átvillant az agyamon, hogy ez baromira nem jó taktika. Így hát felszegtem az állam, és szívmelengető mosolyt küldtem felé.
- Dereck, Ő Anna Wanamaker, aki mostantól velünk fog élni. - sóhajtott Chris, és mellém lépett. Kezet fogtam vele. Nem lepte meg perzselő bőröm, nyilván Carlisle felvilágosította, hogy alakváltó vagyok. - Én Chris Perry vagyok.
- Nagyon örvendek. - adtam neki két puszit.
- Mi van Szilva, szellemet láttál? - hallottam egy mély, öblös nevetést. A következő pillanatban megláttam az egyik leghelyesebb férfit, aki a világon csak létezhetett. Magas volt, rendkívül izmos, és... egyszerűen csak úgy áradt belőle a férfiasság. Mikor meglátott, elmosolyodott.
- Á, Anna! Már vártunk! Hogy vannak a farkasok? - indult el felém barátságos mosollyal. Én is viszonoztam a gesztust, egészen míg ki nem mondta a bűvös szót: Farkasok. Ledermedtem.
- Itt mindenki tudja? - fordultam hirtelen Chris felé.
- Dereck és Eric alakváltók, szintén. - karolt át Chris, majd közelebb hajolt a fülemhez. - Az egyik egy megszomorodott latin-lover, a másik pedig egy kályha. Szerinted?! - mormolta. Nem nagyon tudtam szólni a döbbenettől.
- Sziasztok, Anna vagyok, quileute farkas. - integettem félénken. - Igazság szerint a falkámon kívül sose találkoztam még más alakváltókkal. - ráncoltam a homlokom zavartan.
- Én Dereck vagyok, Dereck Da Silva. Ne haragudj a viselkedésemért, nem tudtam róla, hogy átmeneti diákszállót nyitunk... - mosolygott, és kezet fogtunk. Furcsa érzés volt, meg kell hagyni.
- Én Eric vagyok, Eric Fletcher. Milyen volt az utad? A baba jól van? - nézett rám félredöntött fejjel, majd megölelt. Meglepetten tekintgettem körbe.
- Ne haragudj rá, csak örül, hogy végre lány állt a házhoz. - kacsintott Chris.

A kínos megismerkedés még pár további (és egyben felesleges) percből állt, majd körbevezettek a házban. Minden mesébe illően gyönyörű volt, a baba csak úgy vibrált a hasamban a boldogságtól. Ezt a fiúk is észrevették.
- Mi ez a hang? - fülelt Dereck.
- A kisbabám. - mosolyogtam büszkén, és a hasamra tettem a kezeimet.
- Szabad? - nézett rám Eric csillogó szemekkel. Ha a a külsejéből nem is mondtam volna meg, hogy meleg, néhány megnyilvánulása előbb-utóbb ráébresztett volna a tényre.
- Hát persze! - nevettem. Boldog mosollyal tette egyik lapát tenyerét a blúzomra, és várt. Húsz másodperc néma csend elteltével mind a ketten egyszerre kezdtünk kuncogni. A baba vígan ficánkolt a pocakomban.
- Tuti fiú lesz. - kacsintott rám, majd felegyenesedett. Nagyot sóhajtottam.
- Nekem az se lenne baj, ha egy macskát szülnék, csoda, hogy egyáltalán megtörténhet ez velem! - csóváltam a fejem.
- Itt jó helyen leszel. - biccentett Chris mosolyogva.
- Vigyázunk rád! - szorította meg a kezem Dereck.
- Rátok. - kacsintott Eric, és éreztem, hogy jó helyen vagyok. Itt talán egy ideig boldogan élhetek. Nem vágytam másra, csak erre. Boldogan, és a kisbabámmal biztonságban.




na drágáim, remélem tetszett :) Nemsokára ismét jelentkezem. puszik.
A képen persze Long Beach látható :)

Coming soon.

leánykák(L)

Van pár hírem.
Az első, hogy beteg vagyok. Lázas vagyok, kicsit zsibbadok, a héten nem megyek suliba se. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy nekiállok őrülten részt írni... Majd kiderül, mennyi erőm lesz.
A második az, hogy újításokat csináltam a blogon. Bizony :)
Jobb oldalon a képeket nézzétek meg. Cseréltem, meg töröltem is, hogy majd a nemsokára felbukkanó új (és nagyon fontos) szereplőknek is legyen hely.
A harmadik, hogy új blogokat vettem fel a "Kötelező olvasmányok" közé, nézzétek meg őket!
Ééés végül az utolsó: Ezentúl ki fogom írni a részek elejére, ha Breaking Down-os SPOILER van a fejezetben, mert az egyik barátnőm, aki még nem olvasta a BD-t szólt, hogy Rosalie meg Bella meg baba meg mi van?!
Úgyhogy gondoltam, ezzel megkönnyítem pár ember dolgát, és megvédem őket a csalódástól. :D

Valamint most jut eszembe. Nemsokára közös, párhuzamos részek lesznek zsóKa sztorijával, a Sunlight-tal. Minden bizonnyal ott előbb jönnek ezek majd, mint itt, mert én még nem tartok ott a történetben.

Ha valami kérdésetek van, írjatok kommentárt vagy e-mailt.

puszim.
Pickwick.

Wolfpack Emotions 26.

Hániik (L)

Jó estét mindenkinek :)
Elkészültem a fejezettel, ami a szokottnál egy oldallal hosszabbra sikerült. Szerintem tuti lett, megpróbáltam a végén is jól és érthetően visszaadni a képet, amit magam előtt láttam írás közben.
Nem szoktam ilyet csinálni, de most különösen fontos, hogy zenét hallgassatok hozzá :D
akkor kapcsoljátok be, mikor Anna elhagyja a Cullen házat. :)


Mitsoura - Devat Ku
Jó olvasást :)



26. Igazság és szertarás

Nem telt el fél óra, és már majdnem a vámpírtanyánál jártunk. Az én kocsimmal mentünk, Paul vezetett, kicsit remegett a keze az idegtől, nagyon félt, hogy valami baj van. Én sokkos állapotban ültem az anyósülésen. Mikor kiléptünk a házból borzongtam, és kirázott a hideg, ezért Paul azonnal visszarohant a szobámba, és kihozta a kedvenc pulóverem, egy vastag, halványkék Benetton pulcsit. Vacogó fogakkal vártam, hogy végre megérkezzünk. Mikor Paul kinyitotta mellettem az ajtót, olyan hidegrázás tört rám, hogy majd' odahaltam. A fiú az ölébe kapott, és bevitt a házba.
- Végre! - szaladt elénk egy alacsony, fekete hajú lány. Felismertem, csak Alice lehetett az.
- Hol van Carlisle? - kérdezte Paul.
- Fent. Gyere utánam. - trillázta Alice kétségbeesetten. Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy Carlisle jó hírekkel szolgáljon. Nemsokára Paul forró karjai közül egy hideg, kemény asztalszerű ágyra kerültem. Nem most feküdtem itt először, a szagot is felismertem.
- Anna. Anna, nyisd ki a szemed! - szólongatott a doktor.
- Kisbabám lesz, ugye? - kérdeztem suttogva. Egyenesen Carlisle szemébe néztem.
- Nem tudom, megvizsgállak. Megtennéd, hogy leveszed a nadrágodat? Rutin ellenőrzés lesz csak, nőgyógyászati. - nyugtatott meg. Alice ott állt mellettem, segített levenni a nadrágom, és jéghideg kezével fogta az enyémet.
- Te vagy Alice, ugye? - néztem rá.
- Igen, én vagyok. - mosolygott rám kedvesen, és megsimogatta a fejem.
- És te is azt látod, hogy kisbabám lesz? Vagy csak én érzem úgy? - kérdeztem ártatlanul.
- Nem látom mindig tisztán a farkasokat, Anna. De ezt határozottan láttam. - magyarázta bársonyos hangján.
- De ne legyen kisbabám, nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel, nem akarom, hogy rossz élete legyen, nem akarom, nem akarom... - nyöszörögtem sírós hangon.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Nyugodj meg. - tette jeges kezét a homlokomra. Jól esett hideg érintése, kissé össze tudtam szedni magam. Eközben Carlisle már a lábaim közt járt, és összeráncolt homlokkal vizsgált. Összeszorított fogakkal viseltem a jeges érintéseket a negyven fokos bőrömön, és végig csak egy valamire tudtam gondolni: Talán mégis anya leszek...



- Anna! Anna, ébredj fel! - szólongatott egy magas, csilingelően gyönyörű hang. Alice Cullen állt mellettem, és arra próbált ösztönözni, hogy nyissam ki a szemem.
- Tessék? Mi történt? - ültem fel hirtelen, de meg is bántam, mert a hasamba beleszúrt a fájdalom. Biztos a kezelés utóhatásaként. Visszahanyatlottam az ágyra.
- Jól érzed magad? - kapott felém egy másik, jéghideg kéz. Éreztem az orromban azt a jellegzetes vámpírbűzt. Egy szőke gyönyörűség állt az ágy mellett a másik oldalamon.
- Te csak Rosalie lehetsz. - mosolyodtam el gyengén.
- Igen, én vagyok. Jól érzed magad? Mid fáj? - kérdezte aggodalmasan.
- Semmi, semmi, jól vagyok. Babám lesz? - néztem Alicere csillogó szemekkel.
- Öhm. Nos. Minden bizonnyal igen. Bár még nem vagyunk biztosak a dolog kimenetelét tekintve. - simogatta Rosalie a hajam. Képmutató... Jake mesélte, hogy gyűlöli a farkasokat, és Bellát is csak akkor volt hajlandó elfogadni, mikor kiderült, hogy terhes.
- Kisbabám lesz? - kérdeztem rá még egyszer, lázasan csillogó szemekkel.
- Igen. Kisbabád lesz. - kapott a kezem után egy másik kéz, ami már egyáltalán nem volt hideg.
- Paul... - suttogtam, és simogatni kezdtem az arcát és a haját.
- El kell mondanod Jake-nek... - hajtotta le a fejét.
- Nem! Nemnemnemnemnemnemnemnem! - ismételgettem hisztérikusan. Nem tudhat róla... El kell tűnnöm Los Angeles-be, minél hamarabb. Ismét felültem, lassan, óvatosan.
- Beszélned kéne Carlisle-al. - kapott utánam Alice. Szó nélkül félrelöktem, és lementem a lépcsőn. A nappaliban több Cullen is ült, elsősorban Bellát vettem észre, aki Nessievel játszott. Mikor a kislány meglátott, felém kezdett szaladni.
- Renesmée, most nem tudok maradni, mert elutazom, és csomagolnom kell. De legközelebb játszunk, jó? - morogtam a fülébe, miután felkaptam. Mikor bólintott, letettem a földre, és egyenesen kisétáltam az ajtón. Egyik kezemet a hasamra csúsztattam, ahol a gyermekem megint mocorogni kezdett. Nem mertem átváltozni, nehogy baja essen. Ott álltam a Cullen ház előtti réten, és tanácstalanul tekintettem körbe. Aztán megláttam a BMW-met a garázsban. Zárva volt, nem tudtam beszállni.
- Erre szükséged lesz. - vettem észre Edward Cullent a kocsim túloldalán. Ott állt, hosszú, fehér ujjain forgatta a slusszkulcsot, és óvatosan, kedvesen mosolygott rám.
- Kérlek. - néztem a szemébe könyörgőn.
- Anna. Beszélnem kell veled arról a babáról. - sóhajtott. - Szállj be. - nyitotta ki a BMW ajtaját. Durcásan helyezkedtem el a vezető ülésen.
- Miről van szó?
- Nos. Hol is kezdjem. Örülök, hogy sikerült megtermékenyülnöd. - jelentette ki komolyan. Kipukkant belőlem egy hisztérikus kacaj.
- Magyarul teherbe estem. Igen. És?
- Szóval fel kell hívnom a figyelmedet, hogy ezt nem lehet eltitkolni huzamosabb ideig. Főleg, hogy Paul is tudja. Hiába mész el, Paul csak véletlenül fog erre gondolni, a többiek rögtön tudni fognak róla. Főleg Jacob... Nem tudom, milyenek az esélyeid. Gondolkodtál azon egy percig is, hogy mit fogsz tenni, miután elmész innen? - kérdezte. És abban a pillanatban tudtam. Rájöttem, hogy mit kell tennem.
- Hazamegyek. Megkeresem a levelet, megnézem, mikor mehetek, elbúcsúzom, és amint lehet, elmegyek Los Angelesbe. Megpróbálom átvészelni ezt a terhességet, hazajövök, bemutatom a gyerekemet a családnak, és eltűnök innen. Messzire.
- Nem. Nem ezt fogod tenni. - csóválta a fejét, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Akkor? - morogtam maró gúnnyal a hangomban.
- Nem tudom. De biztosan közbe fog jönni valami, nincs olyan, hogy előre eltervezed az életed, és minden úgy alakul, ahogy te akarod. Lehetetlen. Például velem is ez történt. Viszonylag boldogan éltem, mikor jött a járvány, Carlisle átváltoztatott, bolyongtam, éltem, és rátaláltam Bellára. Nem akartam, hogy vámpír legyen Ő is. Nem akartam neki ezt az életet. És mégis... jött Renesmée, és ha Bella nem vált volna vámpírrá, elvesztettem volna az életem egyik értelmét. Nem akartam, de ez volt az egyetlen lehetőségem, és nem tudtam így előre eltervezni mindent, mint ahogy te az előbb elmondtad nekem. És látod... Bármennyire is nem akartam, hogy Bella magamfajtává váljon, megtettem amit kért. És most boldog. Én is az vagyok, hogy Ő is jól van és Nessienek sincs semmi baja. Minden rendben. Így hozta az élet... Vagy hogy is mondjam. Ugye, érted? - vigyorgott. Miközben mesélt, a kezem önkéntelenül is a hasamat simogatta, de leginkább a benne izgő-mozgó csöppséget.
- Milyen járvány? - kérdeztem kábultan. Edward színpadiasan sóhajtott.
- Spanyolnáthában haltam volna meg, mint az egész családom, ha Carlisle nem talál rám.
- Értem. Szóval azt mondod, hogy minden rendbe jön? Hogy képes leszek elviselni a fájdalmat, és megbirkózni azzal a lyukkal a szívemben, ami Jake után maradt? Nem hagyhatom, Edward, hogy a kicsinek rossz élete legyen, apa nélkül nőjön fel, esetleg testvér nélkül... Bár az utóbbit nem hinném, hogy tudnám garantálni neki. De a lényegre visszatérve, be kell látnod, itt nem megoldás az, hogy valaki vámpír lesz, vagy hogy harcolunk, vagy megváltoztatjuk a döntéseinket. De ez az idő még messze van. Csak távoli képek a jövőből. Elsősorban arra kell törekednem, hogy a kicsit biztonságban tudjam a világra hozni, és el tudjam titkolni a terhességemet. - támasztottam a fejem a kormánynak.
- Tudunk segíteni. Carlisle ismer egy orvost Los Angelesben. Ember, nőgyógyász, de ismeri a titkot, és ha jól tudom, az alakváltókról is van tudomása. Ő segíthet neked. Carlisle azt mondta, hogy a gyermeked pontosan háromszor gyorsabban fejlődik a méhedben, mint egy emberi baba. Arányosan nő, de karácsonyra kint lesz! - kacsintott rám. - Csak addig bírjuk eltitkolni...
- Nos... Nagyon köszönöm, amit értem tesztek. Most ha megbocsátasz, hazamennék. - sóhajtottam, és kivettem a kulcsot Edward kezéből.
- Vigyázz magadra, Anna! - szorította meg a kezem Edward. Meglepett ez a gesztus, arra számítottam, hogy a vámpírok távolságtartóbbak. A következő pillanatban a bűz tárgya már nem volt sehol. Ideje volt, már kezdtem fulladozni a szagtól. Kiálltam a garázsból, és elhajtottam a Cullen birtokról. Egészen a főútig mentem, mikor végre leeresztettem az ablakot, és hagytam, hogy a menetszél kivigye a kellemetlen vámpírszagot a kocsiból. Egyre csak Edward szavai visszhangoztak a fejemben.
- „Így hozta az élet... Minden rendben... Segítünk.... Vigyázz magadra, Anna.”
Megcsörrent a mobilom a zsebemben. Összerezzentem, majd kicsit feljebb csúsztam az ülésen, hogy elő tudjam venni.
- Haló? - szóltam bele kissé rekedten, majd megköszörültem a torkom.
- Anna? Anyád vagyok. Lemegyünk a partra mindannyian, tábortűz lesz, és egy kis búcsúszertartást rendezünk a számodra. Ott találkozzunk, rendben?
- Anya, minek kellett szertartást rendezni? Mindenkinek elmondtad, hogy elmegyek?
- Igen, kicsim, jó lesz, meglátod!
- De Anya, én ezt nem akartam, nem akarok talál... - akadtam ki, de rögtön elhallgattam.
- Nem lesz ott. Legalábbis Michael azt mondta. - sóhajtott az Édesanyám a vonal túlsó felén.
- Ott találkozunk. - egyeztem bele végül kis gondolkodás után, majd már csak a hívás végét jelző hangot észleltem.


Már akkor láttam a tábortűz magasra csapó lángjait, mikor rákanyarodtam a part felé vezető murvás útra. Szinte mindenki ott volt. Leparkoltam az út szélére, és gyalog indultam tovább. Mikor elértem őket, sokan odafutottak, és megöleltek. Boldogan mosolyogtam, meglepettséggel és jókedvvel töltött el, hogy ennyi embernek fogok hiányozni, ha elmegyek.
- Anna! - integetett Emily a tűz mellől. Odamentem hozzá, és leültem mellé a kidőlt fára, amit padok gyanánt húzkodtak a fiúk a tűz köré egy gigantikus kört alkotva.
- Szia! - mosolyogtam rá sebhelyes arcára.
- Szia. Hogy érzed magad? Minden rendben? - simogatta meg a karom. Úristen! Tudja?! Paul... Áh, lehet nem is arra gondol. Keserűen elmosolyodtam.
- Már nem olyan rosszul. - vontam vállat. - Jót fog tenni a levegőváltozás. Na meg a napfény! - nevettem. Emily is velem örült.
- Ez hagyományos, szellemidéző szertartás lesz. Jó lenne, ha itt ülnél mellettem, én leszek a nótafa, könnyebb lesz beszélni a szellemekkel, ha fogod a kezem. - fogta meg jobb kezem, és megszorította. Szellemidézés? Hm. Kíváncsivá tett.
- Gyerekek! Kezdhetjük? - dörrent egy hang a tábortűz túloldalán. Felismertem a tanács vezetőjét, Anatan Hoakre-t, akivel nemrég beszélgettem. Mindenki odagyűlt körénk, és Paul leült mellém. Ekkor vettem észre a zenészeket. A körön kívül foglaltak helyet, hatalmas dobokat tartottak, vagy hárfaszerű hangszereket. Mikor egytől egyig elhelyezkedtünk, az öreg Hoakre ismét szólásra nyitotta a száját.
- Gyermekeim! Örülök, hogy mindannyian eljöttetek! - üdvözölt bennünket, majd megállt, és jelentőségteljesen benézett a közeli erdő fái közé. - Azért vagyunk itt, mert mint tudjátok, Anna Penelopé elhagy minket. Nem rég érkezett, mégis jelentős szerepe volt életünkben, és a falkáéban is. Most úgy döntött, új életet kezd, távol innen, a nyugati parti nagyvárosban, Los Angelesben. Búcsúzzunk tőle illendően, kérjük hát ősatyáink védelmét, hogy segítsék Annát az életben, amíg nincs velünk! Emily, kérlek. - biccentett a vezető a mellettem ülő lány felé, és becsatlakozott a körbe. Felhangzott a zene, és Emily lehunyta a szemét. Körbenéztem, mindenki csukott szemmel és felszegett fejjel ült. Én is így tettem. Ahogy valamiféle vonóshangszer csatlakozott a dallamba, borzongás futott végig a hátamon, és valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha izgulnék. Emily énekelni kezdett egy számomra ismeretlen nyelven. Folyamatosan borzongtam, mikor hirtelen elhagyott az erőm. A következő pillanatban már kívülről láttam magamat, ott feküdtem azon a helyen, ahol az előbb még becsukott szemmel koncentráltam. Egyre távolodtam, felfelé szálltam, mikor egy ismerős hangot hallottam meg.
- Anna! Kicsi Annám! - örvendezett a nagymamám, Alicia. Bárhogy is koncentráltam, csak a hangját hallottam, és egy kis fehér fénygömb lebegett a szemem előtt.
- Nagymama! - kiáltottam.
- Beszélnem kell veled kincsem. - kezdte komolyan. - Tudod már, mit akarsz az életedtől?
- Nem. - sóhajtottam. - Őszintén szólva, fogalmam sincs. Szép ez a zene, ismered? - kérdeztem az éneklő, ringatózó Emily-t szuggerálva.
- Ne a zenére figyelj! Azért vagyok itt, hogy segítsek. A szellemek küldtek, hogy vezesselek az utadon. Amit most fogok tenni, ne felejtsd el, nem önszántamból teszem, engem irányítanak, neked pedig van választási lehetőséged. - mondta sírós hangon.
- Mi a baj Nagymama? - kérdeztem érdeklődve. A következő másodpercben a fehér fénygömb zuhanórepülésbe kezdett, és egyenesen a testembe csapódott. Néztem, ahogy felülök, és üveges tekintettel fel is állok. A zene továbbra sem hallgatott el. Amint kinyitottam a szemem, szél támadt. Felnéztem az égre, és egyenesen találkozott a tekintetem a saját, üveges szempárommal. A nagymamám most bennem volt. Lassan felemelkedtem, és kezeimet kihúztam Paul és Emily kezei közül. Lassú, méltóságteljes léptekkel indultam meg a legközelebbi sziklaszirt felé. Egy rövid, meredek ösvény vezetett fel oda. Nem értettem, mi folyik itt. Emily hirtelen abbahagyta az éneket, és riadtan kapta felém a fejét.
- Meghal! - sikította. Éreztem, ahogy ledermedek, bár fizikai létem nem volt. Vagyis volt, de épp a szirt felé tartott a nagymamám lelkével együtt.
- Emily, folytasd! - parancsolta élesen a tanács vezetője. Emily tovább énekelt, bár a hangja remegett, és az arcán folytak a könnyei. A családomat kerestem a tekintetemmel. Mind a hatalmas kör másik végén ültek, mit sem érzékeltek az egész balhéból. Kivéve Mcihaelt. Ő ült Paul másik oldalán, és tisztán részt vett mindenben. Egyre jobban kétségbeestem. A testem már egészen a szirt szélén járt. Feltámadt a szél, én pedig tehetetlen voltam. Már majdnem a mélybe zuhantam, mikor sikítozva kiabálni kezdtem, remélve, a nagymamám észreveszi.
- A kisbabám! Ne! A kisbabám! Meg fog halni! - zokogtam. A testem lendületből csapódott vissza, ahogy az üveges tekintet rám akadt, megállt bennem az ütő. A nagymamám megcsúszott, és a testem megállíthatatlanul száguldott a jeges habok közé. A zene elhallgatott, kitört a pánik. Nem vártam meg, mi történik, ahogy megláttam a fehér fénygömböt, tudtam mit kell tennem. Mint akit puskából lőttem ki, éreztem, ahogy száguldani kezdek a testem után. Láttam, ahogy a hullámok közé csapódok. Versenyt repültem az idővel, tudtam, hogy irtó gyorsnak kell lennem. Mintha abban a pillanatban valaki kiugrott volna a fák közül, és utánam vetette volna magát... Mikor elértem a víz felszínét, az alak utolért, és mellettem csapódott a vízbe. A mélyben mintha egy mágnesre kötöttek volna, tudtam, hol kell keresnem a testem, hogy újra saját magam lehessek. Amint magamba csapódtam, elsötétült előttem minden, és elájultam.
Nem akartam ezt. Nagyon reméltem, hogy van másik lehetőségem is, ami megmenthet.




Megint kérek sok kommentárt! :D
Puszi. Sá.

Wolfpack Emotions 25.

Heló Hánik! Igen, meghoztam a 25. részt! :D Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá. Siettem, és szerintem elég jó lett :D
Jó olvasást ;)
Kérek komikat :) és tudom, hogy a kép nem tükrözi a szereplők küllemét, de szerintem ez illett ide legjobban :D


25. Menekülés.



- Hogy mi leszel? - kérdezte A hang. A gyomrom görcsbe rándult, nem bírtam hátrafordulni, csak ültem az asztalnál, és bámultam ki az ablakon. Nem voltam felkészülve a találkozásra. Azóta nem láttam Őt, mióta otthagytam őket a parton. Megkukultam.
- Szia, Jake. - köszönt Anya kedvesen, mégis kicsit feszülten.
- Szia, Tanja. - mosolygott rá a fiú, hangjából ítélve. - Hogy vagy?
- Köszönöm kérdésed, jól. És te? Kérsz palacsintát?
- Nem, köszi, most ettem.
A társalgás erőltetett volt, és túl udvarias. Éreztem Jacob pillantását a hátamban.
- Menj innen. - nyögtem halványan, mikor kicsit sikerült magam összeszedni. Letöröltem egy könnycseppet a szememből.
- Elmész? - kérdezett vissza.
- Még nem tudjuk, Jake, Kérlek, most ne firtasd a témát. Jobb lenne, ha elmennél. - tette hozzá Anya halkan. A könnyeim már megállíthatatlanul folytak, némán zokogtam az asztal felett, de biztos voltam benne, hogy Jacob hall engem. Kíváncsi lettem volna, vajon mit gondol.
- Michael-ért jöttem. Megvárhatnám itt?
- Őhm, persze. Foglalj helyet a nappaliban.
- Ne! - kiáltottam közbe. A nappalira pont ráláttam, nem volt kedvem akár csak egyetlen pillantást is vetni Rá. Összegumiztam a hajam a kezemen lévő hajgumival, és az előttem tornyosuló palacsintahalom mögé bújva falni kezdtem. Senki nem mozdult, Anya csak a palákat rakosgatta a tányérokra, én pedig ettem. Néha majdnem belefulladtam egy-egy falatba, és a szemem is elég sűrűn elhomályosult. Istenem, miért kell emiatt a gerinctelen tulok miatt ennyit szenvednem?!

Megettem a reggelimet.
- Anya, most elmegyek. Itt van még? - kérdeztem lehalkítva a hangom.
- Itt vagyok. - morogta Jake bosszúsan. Halkan káromkodtam, és próbáltam kitalálni, hogy merre jutok ki innen. Végül felálltam, hátra se nézve kiléptem az asztal mögül, és a nappali felé indultam. Útközben lehúztam a pizsamámat, majd kiszökkenve az üvegajtón át az esőbe, felöltöttem farkas alakomat, és futni kezdtem.

Miért kellett neki idetolni a képét? Miért nehezíti meg az életemet? Gyűlölöm. GYŰLÖLÖM. Ez a nyamvadt eső is megint esik. Nem hiszem el! Na de, tényleg, hisz vár rám a napfényes keleti part! Long Beach, Los Angeles, és a Heatfollow. Ó, el sem olvastam a levelet végig! Most mit is csinálok idekint? Ja igen, az expasim elől menekültem... - grimaszoltam magamban.


Ott tértem vissza a házba, ahol távoztam. Felkaptam a pizsamámat a földről, és belebújtam. A hajamat ismét felkötöttem. Amikor felnéztem, elszorult a torkom. Jacob 3 milliméternyire állt előttem. A szívem kihagyott két ütemet, majd a szokásosnál is gyorsabban kezdte pumpálni a vért az ereimbe. A számat nyomdafestéket nem tűrő káromkodások hagyták el.
- Anna! - szólt rám Anya fenyegetően, majd mikor felénk nézett, elkerekedtek a szemei. - Jézus. Michael! - szólt hangosan.
- Nyugi, nincs semmi baj. - hátrált Jacob előlem, feltartott kezekkel. Én is kifelé hátráltam, a hátamon előbukkant fehér, selymes bundám. Ez még inkább a régi időkre emlékeztetett. Szörnyű ordítással és szakadásokkal változtam át, és azonnal eltöltött az a vörös köd, amit Harry halála napján éreztem. Gyilkolni, gyilkolni, gyilkolni. Ennyi volt előttem. Jacobfarkas egy pillanat alatt kint termett mellettem a kertben, én pedig kíméletlenül nekiestem.
- Tudom, hogy megvan rá az okod, hogy utálj, de azért ne tépj szét! - incselkedett gúnyos hangnemben. Ettől még jobban eldurrant az agyam, és tépni kezdtem, ahogy értem. Ő egy jól irányzott mozdulattal nekivágott a legközelebbi fának, én pedig úgy bevertem a fejem, hogy elájultam. Jake otthagyott.

Nem tudom, meddig feküdtem ott a fa alatt. Mire magamhoz tértem, Jake már nem volt sehol, és Michaelnek is csak a szagát éreztem. Nem rég járhatott idekint. Sírni kezdtem. Elegem volt ebből az egész hülyeségből! Minek kellett odajönnie? Minek kellett egyáltalán találkoznom vele? Bár ha jobban belegondolok, végül is Ő sem tehet róla, hogy ez történt. Én voltam a harmadik bevésődése, ezt a dolgot nem Ő irányítja. De miért is védem?! Jézusom, Anna, te olyan hülye tudsz lenni néha.

Mikor teljesen összeszedtem magam, rögtön visszaváltoztam, és az erkélyen át bemásztam a szobámba. Készítettem egy forró habfürdőt, és belefeküdtem. Eszembe jutott, mikor Jake bemászott mellém. Emlékeim egyszerre árasztottak el szomorúsággal, fájdalommal, ugyanakkor vággyal és szerelemmel is. Bármit megadtam volna Jacobért. Bármit a világon. De talán mégis az lesz a legjobb mindenkinek, ha elmegyek. Elfelejteni soha nem fogom, maximum csak elfedem valamivel az emlékét. Elmerültem a habok között, és azt próbálgattam, vajon meddig tudom visszatartani a lélegzetemet. Néha egy-egy tízperc után közel jártam az ájuláshoz. Talán ez is egy megoldás lett volna... az öntudatlanság. De az utolsó pillanatban kapcsoltam. Ő volt a hülye, és én áldozzam fel érte az egészségemet?! Hagyjuk már....
Ennyire idióta én sem lehetek. Kimásztam a kádból, megtörölköztem, és felöltöztem. A hajamat vizesen hagytam, hadd száradjon meg úgy, ahogy természetes lenne. Így is kezdtem tönkretenni a sörényem a folyamatos hajvasalással. Hosszú napnak néztünk elébe, már így is túl sok volt az izgalom. Úgy döntöttem, hogy a hátralévő időt a testvéreimnek szentelem. Átmentem az ikrek szobájába, és odaléptem az ágyukhoz. Mindketten békésen aludtak, ennyit a játékokról... Utána bementem Noah szobájába is. Nagyobb szerencsével jártam, ugyanis az öcsém az autósszőnyegen játszott, és hangosan, köpködve brümmögött.
- Szia! Most fontos küldetésem van, gyere vissza később, és akkor játszom veled is! - darálta fennhangon, majd a kis kocsikkal a kezében berohant a szobája sarkában felállított sátorba.
- Köszi. - morogtam. Na remek... Fontos küldetése van, nem ér rám. Nem rég még majdnem depressziós lett, hogy nem voltam otthon. Elindultam a konyhába, de előbb gondosan körbeszimatoltam. Csak anya illatát éreztem, és még valakit... Paul? Ő lenne az? Leszáguldottam a lépcsőn, és egyenesen a karjaiba vetettem magam. Nem szólt semmit, csak a nyakába csimpaszkodtam, és szorosan átöleltem.
- Hercegnőm... - suttogta Paul a még nedves hajamba, és szorosan tartott.
- Én most felmegyek, mosnom kell. - köszörülte meg a torkát anya, és felsietett a lépcsőn.

Percekig álltunk Paullal ölelkezve. Úgy éreztem, hogy egyedül Ő tud engem megvigasztalni, vele tudom elfelejteni pár pillanatra Jacobot. Ő jelentette számomra a menekülést.
- Szeretlek Paul. - suttogtam. Lágyan felemelt, és a kanapéhoz vitt, majd leült és engem is magával húzott. Odakuporodtam, mint egy kiscica, és teljesen bevackoltam magam az ölébe. Jól esett a közelsége, valahogy megnyugtatott, és egy egészen új, mély szeretet járt át.
- Én is szeretlek téged. - válaszolta mosolyogva az előző megnyilvánulásomra. Finoman simogatni és dörzsölgetni kezdte a hátamat.
- Paul...
- Tessék?
- El fogok menni innen. - sóhajtottam. Az engem ölelő karok megmerevedtek.
- Micsoda?
- Elmegyek. Kaptam egy állást Los Angelesben. Long Beach-en fogok élni, és egy magániskolában leszek zenetanár. Annyi lesz a fizetésem, amennyi a szüleimnek együtt sincs – ültem fel.
- De... Miért? - nézett a szemebe Paul. Végtelenül szomorú fejet vágott, és értetlenül bámult rám csillogó fekete szemeivel.
- Mert nem bírom én ezt. - hajtottam le a fejem, és a kezemet babráltam. A hajam Paul és az én melegségemnek köszönhetően már megszáradt, és most gigantikus hullámok hulltak az arcomba.
- Dehogynem bírod. - simította ki a hajam az arcomból, hogy rám tudjon nézni. Az államnál fogva felemelte a fejem. - Erős vagy, Anna. Alicia néni óta nem találkoztam olyan nővel, mint te. Meg sem kéne, hogy kottyanjon! - hitetlenkedett. Várjunk. Alicia néni?
- Te ismerted a nagymamámat? - kaptam rá a tekintetem.
- Persze, hogy ismertem. Tudod, nekem nem voltak szüleim, a nagymamámmal nőttem fel, aki a te nagymamád legjobb barátnője volt. - koppintott az orromra. - Az egész gyerekkoromat velük kettejükkel töltöttem. Mióta meghaltak, gyakorlatilag alig élek. Üres volt minden. De aztán jöttél te... És ugyan olyan erővel hatottál rám már az első napon, mint Ő. Rögtön tudtam, honnan lehetsz ismerős. És annyira örültem... Hogy egy kicsit is visszaidézhetem az emléküket. - hajtotta le a fejét. - És megszerettelek. Először azt hittem, hogy beléd vésődtem, de rájöttem, hogy nem. Szimplán csak szeretlek. - ölelt át. Kicsit eltoltam magamtól, és a szemeibe néztem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közelebb hajoltam hozzá, és finoman összeérintettem az ajkaimat az övével. Annyira szépen beszélt... És én is nagyon szerettem Őt. Persze, hogy Jacob volt a bevésődésem, de valahogy vágytam Paulra. Eszem ágában nem volt lefeküdni vele, de nagyon szerettem volna összebújni és csókolózni. Ezt meg is mondtam neki, erre letett az öléből, és szó nélkül felment a lépcsőn. Odakint már kezdett sötétedni. Sóhajtottam, fogalmam sem volt, hogy mit akarhat. Felmentem a szobámba. A fürdőben égett a villany, pedig biztos voltam benne, hogy lekapcsoltam. Benyitottam, és elállt a szavam. A kádba folyt a forróvíz, és vastag habréteg úszott a tetején. Paul ott állt, és felém nyújtotta a kezét.
- Nincs szex. - ráztam meg a fejem.
- Tudom. Nem akarok veled lefeküdni. Csak felejts. - nézett a szemembe. Valami bűvös ereje lehetett a tekintetének, mert magunkra zártam az ajtót, levetkőztem, és összekötöttem a hajam. Beültem a kádba, és Paulra néztem, aki még mindig ott állt.
- Na mi van? - mosolyogtam rá halványan. Elpirult, és megrángatta az alsónadrágja derekát.
- Szégyenlős vagyok. - vigyorgott. A két kezem a szemem elé tettem, és hallottam, amint a kis fekete anyag a földre esik. Mikor elvettem a kezem, Paul már a kád másik végében ült, velem szemben.
- Nem tudom, mit problémázol, számtalanszor láttalak már átváltozáskor.
- Nem baj. Fordulj meg. - mosolygott. Óvatosan hátat fordítottam neki, miközben ő elzárta a csapot, majd közelebb csúsztam hozzá. Két hatalmas kezét a vállamra tette, és finoman masszírozni kezdett. Csodálatos volt, azonnal ellazultam, és lehunytam a szemem.
- Anna... - szólított meg Paul tíz perc után.
- Tessék. - motyogtam, és még mindig nem nyitottam fel a szemem.
- Bánnád, ha csókolóznánk? - puszilta meg a nyakam. Bizsergés futott végig a gerincemen.
- Nem. - leheltem. Az őrjítő vágy rögtön elborította az agyam. Megfordultam, és lágyan végigsimítottam Paul óriási, forró mellkasán. Torkából mélyről jövő, rekedt sóhaj szakadt fel.
- Tudod mióta nem éreztem ilyet? - kuncogott halkan.
- Nem baj. Annál jobb. - suttogtam, és lassan közelíteni kezdtem felé. Ő sem volt rest, megragadta a derekam, és egészen magához húzott. Olyan forrón és édesen csókolt, majdnem elolvadtam. Egy ideig tartottam magam, de aztán mégis eszembe jutott Jake, és megtört a varázs. Már majdnem elhúzódtam, mikor Penelopé sikítozni kezdett a fejemben. Azt akarta, hogy ne érdekeljen, hogy ez nem Jacob. Még azt is képzelhetem, hogy Ő az. Kinek számít? Csak nehogy azt mondjam Paulnak, hogy Jake. Az agyam hipersebességgel zakatolt, miközben egyre istenibb csókokat váltottam Paullal. Végül beadtam a derekam Penelopénak, és csak élvezkedtem. Paul kezei profi módon simítottak végig a hátamon, mintha pontosan tudta volna, melyek azok a pontok a gerincemen, amiktől az egész testem kellemesen borzong. Beletúrtam a hajába, és még közelebb préselődtem hozzá. Paul finoman megemelt, majd hátrább csúsztatott és miután megtámasztottam a fejem, óvatosan rám feküdt. Még mindig csókolóztunk, de ezen felül semmi más nem történt. Egyik kezével megsimította a hasam, mire abban megmoccant valami. De ez nem is a hasam volt... Éreztem, hogy valami van a méhemben. Egyszerre ültünk fel, és nagy szemekkel meredtünk a másikra.
- Ez mivolt? - törte meg a csendet a fiú.
- Nem tudom. - ráncoltam a homlokom. Aztán szöget ütött a fejembe a felismerés.
- Az nem lehet! - mondtuk egyszerre Paul-lal. Kiugrott a kádból, még mindig riadtan nézett rám, és megtörölközött. Rettentően meg voltam ijedve. Valami változik bennem. De mi? Mi folyik itt?
- Beszélnünk kéne Carlisle-al. - guggolt le elém. A kád szélén nyugtattam a karom, és megkövültem meredtem a semmibe. - Anna. Anna! - szólongatott.
Kibuggyant egy könnycsepp a szememből.
- Menjünk. - haraptam be az ajkaim. Ha valaki tud valamit mondani, akkor az Carlisle lesz. Paul óvatosan felemelte óriási kezét, és lehelet finoman megsimította az arcom, majd egy forró puszit nyomott a számra.
- Nincs semmi baj. - suttogta, és a hónaljamnál fogva kiemelt a fürdőkádból. A kezem önkénytelenül is arra a területre tévedt, ahol az előbb mocorgott bennem valami. Vagy valaki...



remélem tetszett :) kommentárokat kérek! :D