Wolfpack Emotions 32.

Drágaságaim!
Átléptük a 12 ezer látogatót!! Nagyonnagyonnagyon köszönöm! ennek tiszteletére új dizi lesz, még ma :)
Végre elkészültem a 32. fejezettel, köszönöm a türelmeteket! A képet érdemes figyelembe venni ;)
jó olvasást! ;)


32. Levendula



Hideg. Egy. Kettő. Három. Négy... Az esőcseppek kopognak az orromon. Nem, nem akarok felkelni! Mélyet szippantok a levegőből. Ismerős illatok. La Push. A fűben fekszem, a ház előtt. Melanie háza előtt. Bal kezem felől hívogató, meleg fény csalogat, jobbról a hideg, jég kék, végtelen óceán akar elnyelni. Nagy dilemma, most mit tegyek? Lassan felnyitom a szemem. Az ég fekete, a csillagokat esőfelhők takarják. A cseppek még alig hullnak alá belőlük. Hol van Ő? Hol van bárki is? És mit csinálok én? Alicia rugdal belülről. Szinte hallom, ahogy választ követel. Hirtelen forróságot érzek, és Jacob hajol fölém. Vízcseppek esnek rám a hajából. Egy erős férfit látok, aki mégis kisfiú még. Hatalmas tenyerét hasamra fekteti, érzi Alicia vibrálását, és elmosolyodik. Fejét a nyakamba hajtja, és mélyet sóhajt. Meglódul a vérem, a szívverésem a szokottnál is jobban felgyorsul. Jacob lapátkeze végigsimít az oldalamon.
- Régóta várom, hogy végre visszagyere. - súgja a fülembe.
- Nem hiszek neked! - támadok rá hirtelen. Ellököm magamtól, és felülök. Nagy küszködés árán kinyitom a szemem. Mindössze egy méternyire gubbaszt tőlem, mégis most van a legtávolabb, soha nem éreztem még így. Az eső rázendít, mi csak nézünk egymásra. Kezemet a hasamra teszem, majd Jake szemébe nézek. Pupillái kitágulnak, szája meglepett O-t formáz, szemöldöke egekig szalad. Hátrálni kezd.
- Jake! - szalad ki Nessie az erdőből. Mögötte Bella, és egy kisfiú. A kisfiú szakasztott olyan, mint egy vámpír, Jacob vonásaival. Nincs kétségem. Egy pillanat alatt kámforrá válnak. Egyedül maradok, visszafekszem a fűbe. Óriási villám cikázik át az égen, megvilágítva Melanie házát. Az ablakban ott áll a kisfiú, engem néz. A hátamra fordulok, és érzem, ahogy a cseppek apró tűszúrásokként hatnak rám, mintha valaki tüzes vassal piszkálna. Egy. Kettő. Három. Négy... Az esőcseppek kopognak az orromon.






Mikor felébredtem, a párnám könnyes volt. A hajnali derengés fénye beszűrődött a sötétítő alatt, így hát felugrottam, gyorsan elrendeztem az ágyamat, és a fürdőszobába mentem. Megálltam a tükör előtt. Tanultam anyutól egy jó megoldást, hogyan deríthetem ki, milyen súlyosak a problémáim.
„Állj meg a tükör előtt, és számolj vissza tíztől! Ha végig a saját szemedbe tudsz nézni, nincs olyan komoly baj. Viszont ha nem... Nos, akkor azonnal hívj fel!”
Össze kellett szednem magam kicsit. Kifésültem a hajam, hideg vízben megmostam az arcom, és felöltöztem. Tegnap kellemes estét töltöttünk el Erickkel és a barátaival, finom volt a vacsora, és kedvesek voltak az emberek. Miután hazaértünk hosszan zuhanyoztam, és a hajamat is megmostam. Mi lesz velem? Nem tudom kiverni a fejemből azt az álmot. Végül csak sikerült rávennem magam, hogy álljak oda a tükör elé.
Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. A fenébe... Most meg miért sírok? Ajj. Ki kell mennem a szabadba.
Sietős, ám csendes léptekkel indultam végig a folyosón, le a lépcsőn, egyenesen át a nappalin. Halkan nyitottam ki az erkélyajtót, és kékesszürke fényben találtam magam. Ehhez lélekerősítő kell! Csináltam magamnak egy hatalmas bögrényi tejszínhabos kakaót, és úgy indultam le a partra ismét. Mezítláb voltam, egy farmersortot és egy sárga pólót viseltem, hajamat lazán lófarokba fogtam. Leültem a homokba, egészen közel a hullámokhoz, és szabad folyást engedtem a gondolataimnak.
Ahogy a vizet kémleltem, eszembe jutott a „búcsúbulim”. Amikor láttam saját magamat lezuhanni a szikláról... Mikor valaki utánam ugrott. Összeráncolt szemöldökkel küzdöttem pár percig, hogy eszembe jussanak a részletek. Aztán kezdtek beugrani a dolgok... Michael ért el elsőnek, alig érzékeltem a jelenlétét. Aztán egy másik kar ragadott meg. Mintha áramütés érte volna a bőröm. Akkor nem gondoltam rá, hogy ki lehet... Most már tudom, hogy Ő volt az. Az őrangyalom. Kihúzott a partra. Igen, a légzését hallgattam, amíg ki nem értünk a partra. Michael és Ő lefektettek a homokba. Ő a fejemet fogta, hajából az arcomba estek a vízcseppek. Mintha hisztérikus rohamot kapott volna.
- Ne halj meg, ne hagyj itt, kérlek! Kérlek, Anna! Kéééérleeek!
- Lassul a szívverése! - kiáltott Michael kétségbeesetten. A mellkasomat pumpálta, öklendeztem fel a vizet, de kiköpni nem tudtam, visszanyeltem mind. Éreztem, ahogy egyre nehezebben kapok levegőt.
- Ne! - kiáltotta A hang, ami számomra a legkedvesebb és leggyűlöltebb volt egyszerre. Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. Így visszagondolva alaposan megborzongtam a kétségbeesett pillantása láttán.
- Szeretlek... - nyögtem, majd elájultam.
Ez az egy szó, mintha a szívemet tépték volna ki. Bárcsak ne jutott volna eszembe... Bár csak jelenthetek neki valamit, ha ilyen hisztéria tört rá, nem?! Awh...



- Anna? Te vagy az? Anna Wanamaker? - kérdezte valaki a hátam mögül. Elsőre fel sem fogtam, hogy valaki szólongat. Mélyen a saját gondolataimban jártam. Mikor kicsit észhez tértem, lassan az idegenre emeltem a tekintetem, és a bögre kihullott a kezemből. A kakaó lassan tört utat magának a homokban.




(JAKE)

- Apa! Megjöttem! - szeltem át két lépéssel a jól ismert előszobát. Itthon voltam, régóta először. Az elmúlt napok eseménytelenül teltek, kint voltam az erdőben, Michael-lel lógtam valahol, és időm nagy részében Rá gondoltam.
- Apa! - szólongattam ismét. Épp kezdtem pánikba esni, mikor megláttam, hogy szobája erkélyének ajtaja nyitva áll, ő pedig kint pipázgat a kellemes nyári napsütésben.
- Fiam! - derült fel az arca, mikor meglátott.
- Heló, Apa! - veregettem meg a vállát, mikor odaléptem hozzá.
- Rég jártál erre. Gyere, ülj le. Hogy vagy mostanában? - kérdezgetett. Elmosolyodtam, örültem, hogy boldog.
- Nem jól, apa. Csak ténfergek össze vissza, nem igazán tudom, mihez kezdjek most... - sóhajtottam. - Szerinted visszajön még?
- A szellemek bíznak benne, hogy helyes döntéseket hoz. Jacob, Anna élete hamarosan gyökerestül megváltozik. Már most is nagy a változás, de -ha jól vettem ki- karácsony tájékán alaposan meg fog lepni mindannyiunkat. - szorította meg a kezem Apa. Sokszor csinált ilyet, beszélgetett a szellemekkel, Anya hogyléte felől érdeklődött mindig. Úgy látszik, most Annára is kitért.
- Nem érdemeltem meg, hogy szeressen, Apa. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Bezzeg most, hogy már elhagyott... Minden részemnek, minden sejtemnek hiányzik. De amikor Nessie-re vigyázok, csak akkor jut eszembe Anna, mikor Ness felhozza. Aztán mindig bűntudatom támad miatta.
- Fiam. Ne rágódj. Majd ha újra látod, minden tisztázódik.
- Azt mondod karácsonykor meglep minket? Eljön?
- Hát nem hinném, hogy a szülei hagynák, hogy kihagyja a szeretet ünnepét... Tudod milyenek, egy igazi család. - mosolyodott el gyengéden.

Még sokáig beszélgettünk, közben főztem vacsorát, és mikor már nagyon fáradt voltam, lefeküdtem aludni. Apa azt mondta, még egyet töm a pipáján. Furcsa érzések törtek fel belőlem, mikor benyitottam a szobámba. Ott volt az ágy, szépen bevetve, még Anna húzta át az ágyneműt, egyedül aludt benne utoljára, annak is már három hete... Lassan léptem az ágyhoz, és rádőltem, mint egy zsák. A fejemet a párnájába fúrtam, és olyan erősen éreztem az illatát, mintha csak most kelt volna fel róla. Képek kezdtek ugrálni a szemem előtt. Az első szeretkezésünk. Amikor előbújt selymes, fehér bundája. Minden éjjel, mikor itt várt. A csata után is, amit a Kaliforniai vámpírok ellen vívtunk. Aggódott értem, szeretett, és óvni akart mindentől. Akkor sírtam utoljára, mikor Anya meghalt. De -férfi büszkeség ide vagy oda- be kell vallanom, legördült egy könnycsepp az arcomon. Bal kezemet ökölbe szorítottam, és fejbe vertem magam, mintha ezzel vissza tudnék hozni mindent. Felugrottam ás belerúgtam az ágyba. A támla hangos reccsenéssel jelezte nemtetszését, de nem tört el szerencsére, csak megrepedt. Legszívesebben törtem-zúztam volna. Ez persze nem igaz, mert Annával akartam lenni... Ha itt lenne, és úgy várna rám mint akkor! Csak egy bugyi volt rajta, általában csak azt viselt alvás közben. Hosszú, szőke haja gubancosan lógott a sok turkálástól, érzékien keretezte csodálatos, aggódó arcát. Szemeiből sütött a féltés és a határtalan szeretet. A vékonyabb takarót tekerte magára, felhúzott térdekkel ült az ágy közepén, tekintete néha az ablak felé rebbent, engem várt. Nem hiába, hisz napokig voltam távol tőle. Mindenem fájt, sáros és véres voltam. Mikor bemásztam az ablakon, Anna azonnal odaugrott, besegített a fürdőszobába, megfürdetett, és szeretett. Mindig, minden mozdulatában éreztem. Mikor a szertartáson lezuhant a szikláról... Önkéntelen cselekedet volt, hogy én is ugrottam. Amint láttam, hogy magatehetetlenül közelít a vízhez, muszáj volt tennem valamit. Michael és én egyszerre értük el. Michael hagyta, hogy kihúzzam őt, kipréseltünk minden vizet a tüdejéből. Erről még Ő sem tud... Fogalma sincs, hogy ott voltam. Fogalma sincs, hogy a karjaimban tartottam és könyörögtem, hogy ne haljon meg. Csak az öccse tud róla, úgy adta be a tömegnek, hogy Ő húzta ki. Megkértem, hogy hallgassa el a jelenlétemet. Ha kiderülne, hogy végigasszisztáltam a dolgot, mindenki ferdén nézne rám. Összetörtem a szívét, elvettem tőle a legfontosabb dolgot az életében, a szeretetemet. Nagyképűen hangzik, de nem az. Belém vésődött. Hatalmas sebet ejtettem rajta azáltal, hogy szakítottunk. A fürdő felé vettem az irányt, és közben sorozatban rohamoztak a képek... Ezek durvábbak voltak. Odaléptem a csaphoz és megmostam az arcom. A szemem megakadt egy tubuson. Méghozzá egy levendula illatú samponon. Még félig volt, és amúgy se lett volna szívem kidobni. Levetkőztem és beálltam a kádba. Megnyitottam a vizet és csak folyattam magamra. Majd mikor láttam, mennyi víz megy így kárba, inkább leültem, és a dugót is bedugtam. Kezembe vettem a levendulás sampont, és felnyitottam a tetejét. Az orromhoz emeltem és kicsit megnyomtam, hogy érezzem az illatát. Pontosan olyan volt, mint Annáé... Emlékszem, hogy imádta a levendulát. A tusfürdője is levendulás volt, az ajakbalzsamról és az öblítőről ne is beszéljünk. A fenti házba, ahol kevesebb időt töltöttünk, mint terveztem, még mindig ott van az a rengeteg szárított levendulacsokor, amit fellógatott. Részben ezért is jöttem ide haza, és nem oda... Nem bírnék egyedül megmaradni ott.
Fogtam a sampont, és nyomtam egy keveset a tenyerembe. Tovább szaglásztam. Kicsit idiótának éreztem magam, de nem érdekelt különösebben. Véletlenül túl közel hajoltam és belelógott az orrom a hideg trutyiba, amitől kissé megborzongtam. Gondolkodás nélkül kentem a fejemre a maradékot, miután lemostam az orrom. Az illat egyre intenzívebb lett, és éreztem, hogy nemsokára eljön a pont, amikor nem bírom már tovább.



- Érzed? - kapta fel a fejét Paul hirtelen. Teste megfeszült, majdhogynem morogni kezdett.
- Mit? - kotortam arrébb pár levelet az útból. A délutáni napfény halványan átszűrődött a fák lombjain, és megvilágították a kis tisztást, ahol megálltunk. Ketten voltunk kint, Sam küldött minket futni egy ellenőrző kört. Pontosan láttam Paul fejében, hogy mire gondol.
- Anna... ez az Ő illata. Levendula! - szaglászott körbe a bokrokon, mire egyenesen odaért az orra hozzám. - Te vele voltál? - visított fel a fejében egy hang.
- Ugyan! Csak... megtaláltam a samponját. - vallottam be szégyenkezve. Pár percig csend volt.
- Nekem is hiányzik, nagyon... De Tanja azt mondta, karácsonyra akkor is hazarángatja, ha mozgásképtelenné kell tennie hozzá a saját lányát. - kuncogott. Láttam a fejében, ahogy Tanjával ül Wanamaker-ék verandáján, és hosszan beszélgetnek. A részletekbe azonban nem ment bele. - Mihez kezdenél, ha visszajönne?
- Gondolod, tudnék tenni bármit is? Gondolod, hogy el tudnám vele felejtetni a dolgokat? -kérdeztem kicsit ingerültebben a kelleténél.
- Nyugi, haver! Nem kell kiakadni. Nem tudom. Én igazán nem tudom, hogy... - kezdte, de habozott. - Hogy mit kéne tenned. - fejezte be végül. Gyanús volt, hogy titkol valamit... De még is mit? Ugyan, Paul az, akiből soha nem lehetett kiszedni semmit. Még a gondolataiból se tudtuk meg, ha valaki rábízott egy titkot. Viszont ennek elég súlyosnak kell lennie, ha észre vettem!