Wolfpack Emotions 4.

4. Az igazság

Lerohantam a fiúk elé. Mikor nyílt az ajtó, már mondtam is.
- Apa, beszélnünk kell!
- Rendben. - vonta fel a szemöldökét kételkedve.
- Michael, kérlek. - néztem az öcsémre jelentősségteljesen. Vette a lapot, és felment az emeletre. Apát kikísértem a konyhába és leültettem az asztalhoz. Vele szemben foglaltam helyet.
- Hm. Ez nem lesz kellemes, van egy olyan érzésem. - fintorgott.
- Hát... Ahogy vesszük. Apa, azt hiszem, bevésődtem. - tértem rögtön a lényegre.
- Gondoltam. - motyogta. - Vártam, mikor lesz valamelyikőtökből vérfarkas. - suttogta. - De hogy pont te? Azt hittem, Michael lesz az.
- Apa! Nem érdekel! Csak azt magyarázd meg, hogy hogy lehetek farkas, ha semmi jele nincs, csak ez a nyamvadt bevésődés! - ugrottam fel.
- Anna nyugodj meg! - emelte fel a kezét. - Először is. Kibe vésődtél be? - fúrta belém fekete szemeit. Elpirultam.
- Jacob Black... - suttogtam. Apának fülig szaladt a szája.
- Remek! Másodszor is. Azért idegesítettelek ma régi barátaim előtt, hogy kirobbanjon belőled az igazi Éned. A farkas. Billy barátom megismerkedésetek után rögtön figyelmeztetett, hogy neked már nincs sok hátra. Tudod, ő benne él ebbe a dologban, igazán jó orra van az ilyesmihez. - kuncogott. Felállt és mellémlépett. Szorosan megölelt.
- Apa. Én... én félvér vagyok! - jött a felismerés.
- Az nem lényeg. Bár nem sok ilyen esetről tudunk, na jó. Egyről se. - nevetett saját kis viccén. - De Anna. Benned nagyon erős gének vannak. A nagyapád és a dédapád is farkas volt, sőt! Még a nagymamád is. Ezért lehet, hogy te lettél az, és nem Micheal. Bár... még ki tudja. - kacsintott.
- Apa. Én nekem most... el kell mennem... Majd... jövök. - suttogtam, és kimentem a garázsba. Bevágtam magam a kocsiba, és kiálltam a garázsból. Közben a tudakozón lekérdeztem Blackék telefonszámát. Mikor elindultam, már Billy telefonját tárcsáztam. Otthon volt, ő vette fel.
- Billy, itt Anna Wanamaker.
- Á! Szia! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Hogy jutok el önökhöz? - kérdeztem kis habozás után. Billy nem lepődött meg a kérésen, elmagyarázta merre kell mennem. 2 perc múlva egy piros, pajtaszerű házikó előtt állítottam le a motort. Billy a verandán várt. A tolószékében üldögélt, és barátságos vigyorral fogadott.
- Üdv. - mosolyogtam én is.
- Ha jól gondolom, rengeteg kérdésed van. Fáradj be. - mutatott az ajtóra.

Billy nagyon kedvesen elmondott mindent, türelmesen válaszolt több millió kérdésemre. Ha másfél órát nem ültem ott, akkor semennyit. Furcsa felfedezésre jutottunk, ami láthatóan cak engem nyugtalanított.
-Félsz? - kérdezte a végén.
-Félek. - válaszoltam őszintén. - És izgulok is. Jake mikor jön? - pirultam el.
-Kint van. Járőrözik. De már csak percek kérdése, és hazaér. Apropó, mondta, hogy valami van köztetek. Apáddal is beszéltem. Egymásba vésődtetek? - kérdezte felhőtlen jókedvvel.
-Őőő... azt hiszem, igen. - hajtottam le a fejem.
-Anna. - tette a kezét a kezemre Billy. - Ez nem baj! Ezt nem kell szégyellni! Sőt! Legyetek nagyon boldogok!
-De... Apa és ön igazán jó barátok... Ez.. nem baj? Mármint, hogy én és Jacob? - néztem a szemébe.
-Ugyan! - kacagott. - Titokban talán még álmodoztunk is róla, hogy rokonok leszünk! - kacsintott rám cinkosan.
-Apa! Apa! Ki van itt? - hallottam Jake hangját. Felállt a karomon a szőr. A következő pillanatban Jacob már meg is jelent a nappaliban. Megint csak egy alsónadrág volt rajta. Meghökkent, hogy ott lát a nappalijukban, amint az apja fogja a kezem. Felálltam és odamentem hozzá. Átöleltem és a vállába fúrtam a fejem. Zokogni kezdtem. Jake átkarolt és simogatni kezdett.
-Nincs semmi baj. - suttogta megnyugtatóan. - Én vigyázni fogok rád. Örökre. - puszilta meg a hajam.
-Jake. Én csak félig vagyok farkas. - néztem fel rá.
-Ezt hogy érted? - ráncolta a szemöldökét.
-Nem biztos, hogy valaha is átváltozom. Vagy ha átváltozom, más leszek, mint ti. feltehetően végtelenül gyenge. Vagyis. Nemtudjuk. Senki nem tud semmit. Nagyon félek. - bömböltem.
-Bármi legyen is, együtt csináljuk végig.
-Jacob, gondolkodj tisztán. Nincs mit végigcsinálnunk. Annyi az egész, hogy most megkezdődik a gyötrelmes várakozás. - sóhajtottam, és megtöröltem a szemem.
-Anna. Most ide kéne hívnom apádat. Ha nem haragszol. - morogta Billy, és már indult is a telefon felé. Nem mondtam semmit, hisz nem volt miért ellenkeznem.
-Minden rendben? - kérdezte Jake gyengéden, mikor ketten maradtunk a kis nappaliban.
-Mi lesz ha otthon változom át? A családom körében? Egy hirtelen és váratlan pillanatban? Mindannyiuknak vége lenne. Nem is kéne hazamennem... Áh. Ez olyan bonyolult így! Nem akarom végig csinálni. - nyavalyogtam.
-Ülj le. - utasított a fiú. Akaratlanul is lehuppantam a kanapéra. Letérdelt velem szemben, és a szemembe nézett. - Most elmesélem, hogy én hogyan változtam át. - Bólintottam, ő pedig lehajtotta a fejét és mélyen beszívta a levegőt. - Moziba voltam egy lánnyal és még egy fiúval. Mielőtt bármit gondolnál, többen mentünk volna csak rajtunk kívül mindenki lemondta. Akkor még emberi szerelmet éreztem az iránt a lány iránt... És a srác mondott valamit, amiért majdnem nekiugrottam. Nem értettem,mi történik velem. Akkoriban még értelmetlen babonának tartottam az egészet. Aztán hazafelé a kocsiban már nagyon furán éreztem magam... Tüzelt a testem, pedig egyáltalán nem voltam beteg. Mikor hazaértem, Billy mindössze annyit kérdezett, hogy milyen volt a mozi... Ha 3 centivel közelebb van akkor hozzám, megöltem volna. - halkult el a hangja a felidézett emlékképek következtében. - A telefont is kitéptem a falból, tönkretettem az asztalt, hasonlók... Szörnyen haragudtam magamra. Aztán levágták a hajamat, és elkezdődött az új életem. - mosolygott rám bíztatóan. Önkéntelenül is riadtan kaptam hosszú, szőke hajamhoz. Jacob felnevetett. - Nem fogják levágni! - simogatta meg az arcom.Felsóhajtottam. Tényleg! Hisz Leahnak is hosszú haja van.
-Miért vágták le a hajad? Olyan hosszú volt? Vagy... Mert új életed lett? - kíváncsiskodtam.
-Nem. - kuncogott a fiú. - Majdnem olyan hosszú hajam volt, mint neked. És amikor átváltoztam, rettentően hosszú volt a bundám, akadályozott a mozgásban.
-De akkor Leah.... - ráncoltam a szemöldököm.
-Leahnak akkor a bundája, mint nekünk. Nem tudom miért, valószínűleg a lányokra nem jellemző ez a dolog. - vont vállat.
-És... Mekkorák vagytok? - nyeltem nagyot. Jake csibészesen elmosolyodott.
-Hatalmasak.
-Uh. Na jó. Ennyi infó egyenlőre elég lesz nekem, azt hiszem... - nyújtóztam, és egy hatalmasat ásítotttam. - Ha nem bánod hazamennék alu... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a következő pillanatban már az igazak álmát aludtam. Ott helyben, ülve, Blackék kanapéján.


Furcsa érzésre ébredtem. Már vízszintesen feküdtem egy nagy ágyba, valaki a meztelen hátamat cirógatta. Ahol a forró ujj találkozott a bőrömmel, égni kezdtem. Apró remegések futottak végig a testemen. Nem akartam kinyitni a szemem, csak élveztem ezt az új, elsöprő erővel bíró képzeletet. Puha takaró fedte a lábaim, a derekamtól felfelé szabadon hagyta a testem. A párnába olyan kényelmesen süppedt bele a fejem, hogy vétek lett volna felemelni.
Mégis legyőzött a kíváncsiság, résnyire nyitottam a szemem. Bárhol is voltam, sötét volt. A hold bevilágított az ablakon, a lábaimre vetült a fénye. Finoman érzékeltem, hogy melltartó és bugyi van rajtam. Lassan megfordultam. Kicsit féltem, hogy kit fogok magam mögött találni... De amikor megláttam az óriási napbarnított kezet, megnyugodtam. Elöntött egy újabb érzés, amitől felgyorsult a szívverésem, megugrott az adrenalin az ereimben, és szaporábban kezdtem lélegezni. Teljesen átfordultam. A hold fénye kicsit zavarta a szemem.
- Nem akartalak felébreszteni... - dörmögte a csábító hang. Elmosolyodtam és lehunytam a szemem. Tökéletes pillanat volt. Feküdtünk az ágyban, ő továbbra is a bőrömet cirógatta, csak most már a kezemre rajzolt mintákat. A hangja elárasztotta az elmém, és tudtam, csak neki élek ezentúl. Bármit megtettem volna, hogy örökre velem maradjon.
Miért nincs rajtam ruha? - motyogtam. A hanga kuncogott, és nem válaszolt.
- Apád levette, nehogy mind elszakadjon, ha netalántán éjjel átváltozol. Abszurd látvány volt, ahogy az öreged cibálja le rólad a ruháidat... - sóhajtott.
- Nagyon szeretem azokat a ruhákat, meg kell majd köszönnöm. - fúrtam a fejem a párnába. A hatalmas test közelebb húzódott hozzám, és egyik kezével ismét a hátamat kezdte cirógatni. - Rajtad mi van? - kérdeztem halkan.
- Alsógatya. - jött az alig hallható válasz. Furcsa gondterheltséget véltem felfedezni a levegőben úszó hangban.
- Valami baj van? - kérdeztem ugyanolyan, monoton hangszínnel. Nem volt kedvem felkelni, nem volt kedvem változtatni a helyzeten.
- Tudod, elég nagy erőfeszítésembe került nem leteperni téged. - morgott a fülembe egy forró, édes lehellet. Kuncogtam.
- Szeretlek. - suttogtam. Nem tudtam mit csinálok, csak kicsúszott a számon. Nem voltam teljesen magamnál, mintha egy másik dimenzióban ébredtem volna.
- Én jobban. - mosolygott Ő.
- Hol vagyunk?
- A szobámban.
- Simogass még! - nyögtem. Erre megint egy halk nevetés hagyta el száját, és továb cirógatott. Ennél kellemesebb érzést csak akkor tudtam elképzelni, ha egy csókra gondoltam, esetleg némileg messzebb kalandozott a képzeletem. Kirázott a hideg.
- Fázol? - kérdezte gyengéden. Elgondolkodtam a válaszon. Ha azt mondom igen, hozzámbújik, ugye? Hm.
- Igen, eléggé. - válaszoltam. Ejnye Penelopé...
- Ezt megoldom.
Vártam a pillanatot, amikor forró bőre az enyémhez ér. Erre megfogta a takarót és felhúzta az államig. Ilyen nincs! Komolyan. Penelopé harcolt.
- Még mindig! - színleltem didergést. Erre felkelt mellőlem és hozott egy pokrócot. Mikor rámterítette, visszafeküdt velem szemben. Kiszedtem a fejem a párnából, és szembefordultam felé. Mélyen a szeme közé néztem.
- Most már jó? - simogatta meg az arcom. Erre borzongás futott végig rajtam. De nem a hidegtől... Ő persze félreértette. Felállt, hogy újabb pokrócot keressen. Hangosan felnyögtem, és a hátamra fordultam.
- Bújjál már hozzám, te szerencsétlen! - szidtam. Még ki se mondtam, már bent is volt a takaró alatt, és finoman magához ölelt. A meglepettségtől elállt a szavam. Farkaszemet néztem a mellkasával, és beszívtam ísteni illatát. Megpuszilta a homlokom, én jó szorosan hozzábújtam, és ismét álomba szenderültem.