Wolfpack Emotions 26.

Hániik (L)

Jó estét mindenkinek :)
Elkészültem a fejezettel, ami a szokottnál egy oldallal hosszabbra sikerült. Szerintem tuti lett, megpróbáltam a végén is jól és érthetően visszaadni a képet, amit magam előtt láttam írás közben.
Nem szoktam ilyet csinálni, de most különösen fontos, hogy zenét hallgassatok hozzá :D
akkor kapcsoljátok be, mikor Anna elhagyja a Cullen házat. :)


Mitsoura - Devat Ku
Jó olvasást :)



26. Igazság és szertarás

Nem telt el fél óra, és már majdnem a vámpírtanyánál jártunk. Az én kocsimmal mentünk, Paul vezetett, kicsit remegett a keze az idegtől, nagyon félt, hogy valami baj van. Én sokkos állapotban ültem az anyósülésen. Mikor kiléptünk a házból borzongtam, és kirázott a hideg, ezért Paul azonnal visszarohant a szobámba, és kihozta a kedvenc pulóverem, egy vastag, halványkék Benetton pulcsit. Vacogó fogakkal vártam, hogy végre megérkezzünk. Mikor Paul kinyitotta mellettem az ajtót, olyan hidegrázás tört rám, hogy majd' odahaltam. A fiú az ölébe kapott, és bevitt a házba.
- Végre! - szaladt elénk egy alacsony, fekete hajú lány. Felismertem, csak Alice lehetett az.
- Hol van Carlisle? - kérdezte Paul.
- Fent. Gyere utánam. - trillázta Alice kétségbeesetten. Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy Carlisle jó hírekkel szolgáljon. Nemsokára Paul forró karjai közül egy hideg, kemény asztalszerű ágyra kerültem. Nem most feküdtem itt először, a szagot is felismertem.
- Anna. Anna, nyisd ki a szemed! - szólongatott a doktor.
- Kisbabám lesz, ugye? - kérdeztem suttogva. Egyenesen Carlisle szemébe néztem.
- Nem tudom, megvizsgállak. Megtennéd, hogy leveszed a nadrágodat? Rutin ellenőrzés lesz csak, nőgyógyászati. - nyugtatott meg. Alice ott állt mellettem, segített levenni a nadrágom, és jéghideg kezével fogta az enyémet.
- Te vagy Alice, ugye? - néztem rá.
- Igen, én vagyok. - mosolygott rám kedvesen, és megsimogatta a fejem.
- És te is azt látod, hogy kisbabám lesz? Vagy csak én érzem úgy? - kérdeztem ártatlanul.
- Nem látom mindig tisztán a farkasokat, Anna. De ezt határozottan láttam. - magyarázta bársonyos hangján.
- De ne legyen kisbabám, nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel, nem akarom, hogy rossz élete legyen, nem akarom, nem akarom... - nyöszörögtem sírós hangon.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Nyugodj meg. - tette jeges kezét a homlokomra. Jól esett hideg érintése, kissé össze tudtam szedni magam. Eközben Carlisle már a lábaim közt járt, és összeráncolt homlokkal vizsgált. Összeszorított fogakkal viseltem a jeges érintéseket a negyven fokos bőrömön, és végig csak egy valamire tudtam gondolni: Talán mégis anya leszek...



- Anna! Anna, ébredj fel! - szólongatott egy magas, csilingelően gyönyörű hang. Alice Cullen állt mellettem, és arra próbált ösztönözni, hogy nyissam ki a szemem.
- Tessék? Mi történt? - ültem fel hirtelen, de meg is bántam, mert a hasamba beleszúrt a fájdalom. Biztos a kezelés utóhatásaként. Visszahanyatlottam az ágyra.
- Jól érzed magad? - kapott felém egy másik, jéghideg kéz. Éreztem az orromban azt a jellegzetes vámpírbűzt. Egy szőke gyönyörűség állt az ágy mellett a másik oldalamon.
- Te csak Rosalie lehetsz. - mosolyodtam el gyengén.
- Igen, én vagyok. Jól érzed magad? Mid fáj? - kérdezte aggodalmasan.
- Semmi, semmi, jól vagyok. Babám lesz? - néztem Alicere csillogó szemekkel.
- Öhm. Nos. Minden bizonnyal igen. Bár még nem vagyunk biztosak a dolog kimenetelét tekintve. - simogatta Rosalie a hajam. Képmutató... Jake mesélte, hogy gyűlöli a farkasokat, és Bellát is csak akkor volt hajlandó elfogadni, mikor kiderült, hogy terhes.
- Kisbabám lesz? - kérdeztem rá még egyszer, lázasan csillogó szemekkel.
- Igen. Kisbabád lesz. - kapott a kezem után egy másik kéz, ami már egyáltalán nem volt hideg.
- Paul... - suttogtam, és simogatni kezdtem az arcát és a haját.
- El kell mondanod Jake-nek... - hajtotta le a fejét.
- Nem! Nemnemnemnemnemnemnemnem! - ismételgettem hisztérikusan. Nem tudhat róla... El kell tűnnöm Los Angeles-be, minél hamarabb. Ismét felültem, lassan, óvatosan.
- Beszélned kéne Carlisle-al. - kapott utánam Alice. Szó nélkül félrelöktem, és lementem a lépcsőn. A nappaliban több Cullen is ült, elsősorban Bellát vettem észre, aki Nessievel játszott. Mikor a kislány meglátott, felém kezdett szaladni.
- Renesmée, most nem tudok maradni, mert elutazom, és csomagolnom kell. De legközelebb játszunk, jó? - morogtam a fülébe, miután felkaptam. Mikor bólintott, letettem a földre, és egyenesen kisétáltam az ajtón. Egyik kezemet a hasamra csúsztattam, ahol a gyermekem megint mocorogni kezdett. Nem mertem átváltozni, nehogy baja essen. Ott álltam a Cullen ház előtti réten, és tanácstalanul tekintettem körbe. Aztán megláttam a BMW-met a garázsban. Zárva volt, nem tudtam beszállni.
- Erre szükséged lesz. - vettem észre Edward Cullent a kocsim túloldalán. Ott állt, hosszú, fehér ujjain forgatta a slusszkulcsot, és óvatosan, kedvesen mosolygott rám.
- Kérlek. - néztem a szemébe könyörgőn.
- Anna. Beszélnem kell veled arról a babáról. - sóhajtott. - Szállj be. - nyitotta ki a BMW ajtaját. Durcásan helyezkedtem el a vezető ülésen.
- Miről van szó?
- Nos. Hol is kezdjem. Örülök, hogy sikerült megtermékenyülnöd. - jelentette ki komolyan. Kipukkant belőlem egy hisztérikus kacaj.
- Magyarul teherbe estem. Igen. És?
- Szóval fel kell hívnom a figyelmedet, hogy ezt nem lehet eltitkolni huzamosabb ideig. Főleg, hogy Paul is tudja. Hiába mész el, Paul csak véletlenül fog erre gondolni, a többiek rögtön tudni fognak róla. Főleg Jacob... Nem tudom, milyenek az esélyeid. Gondolkodtál azon egy percig is, hogy mit fogsz tenni, miután elmész innen? - kérdezte. És abban a pillanatban tudtam. Rájöttem, hogy mit kell tennem.
- Hazamegyek. Megkeresem a levelet, megnézem, mikor mehetek, elbúcsúzom, és amint lehet, elmegyek Los Angelesbe. Megpróbálom átvészelni ezt a terhességet, hazajövök, bemutatom a gyerekemet a családnak, és eltűnök innen. Messzire.
- Nem. Nem ezt fogod tenni. - csóválta a fejét, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Akkor? - morogtam maró gúnnyal a hangomban.
- Nem tudom. De biztosan közbe fog jönni valami, nincs olyan, hogy előre eltervezed az életed, és minden úgy alakul, ahogy te akarod. Lehetetlen. Például velem is ez történt. Viszonylag boldogan éltem, mikor jött a járvány, Carlisle átváltoztatott, bolyongtam, éltem, és rátaláltam Bellára. Nem akartam, hogy vámpír legyen Ő is. Nem akartam neki ezt az életet. És mégis... jött Renesmée, és ha Bella nem vált volna vámpírrá, elvesztettem volna az életem egyik értelmét. Nem akartam, de ez volt az egyetlen lehetőségem, és nem tudtam így előre eltervezni mindent, mint ahogy te az előbb elmondtad nekem. És látod... Bármennyire is nem akartam, hogy Bella magamfajtává váljon, megtettem amit kért. És most boldog. Én is az vagyok, hogy Ő is jól van és Nessienek sincs semmi baja. Minden rendben. Így hozta az élet... Vagy hogy is mondjam. Ugye, érted? - vigyorgott. Miközben mesélt, a kezem önkéntelenül is a hasamat simogatta, de leginkább a benne izgő-mozgó csöppséget.
- Milyen járvány? - kérdeztem kábultan. Edward színpadiasan sóhajtott.
- Spanyolnáthában haltam volna meg, mint az egész családom, ha Carlisle nem talál rám.
- Értem. Szóval azt mondod, hogy minden rendbe jön? Hogy képes leszek elviselni a fájdalmat, és megbirkózni azzal a lyukkal a szívemben, ami Jake után maradt? Nem hagyhatom, Edward, hogy a kicsinek rossz élete legyen, apa nélkül nőjön fel, esetleg testvér nélkül... Bár az utóbbit nem hinném, hogy tudnám garantálni neki. De a lényegre visszatérve, be kell látnod, itt nem megoldás az, hogy valaki vámpír lesz, vagy hogy harcolunk, vagy megváltoztatjuk a döntéseinket. De ez az idő még messze van. Csak távoli képek a jövőből. Elsősorban arra kell törekednem, hogy a kicsit biztonságban tudjam a világra hozni, és el tudjam titkolni a terhességemet. - támasztottam a fejem a kormánynak.
- Tudunk segíteni. Carlisle ismer egy orvost Los Angelesben. Ember, nőgyógyász, de ismeri a titkot, és ha jól tudom, az alakváltókról is van tudomása. Ő segíthet neked. Carlisle azt mondta, hogy a gyermeked pontosan háromszor gyorsabban fejlődik a méhedben, mint egy emberi baba. Arányosan nő, de karácsonyra kint lesz! - kacsintott rám. - Csak addig bírjuk eltitkolni...
- Nos... Nagyon köszönöm, amit értem tesztek. Most ha megbocsátasz, hazamennék. - sóhajtottam, és kivettem a kulcsot Edward kezéből.
- Vigyázz magadra, Anna! - szorította meg a kezem Edward. Meglepett ez a gesztus, arra számítottam, hogy a vámpírok távolságtartóbbak. A következő pillanatban a bűz tárgya már nem volt sehol. Ideje volt, már kezdtem fulladozni a szagtól. Kiálltam a garázsból, és elhajtottam a Cullen birtokról. Egészen a főútig mentem, mikor végre leeresztettem az ablakot, és hagytam, hogy a menetszél kivigye a kellemetlen vámpírszagot a kocsiból. Egyre csak Edward szavai visszhangoztak a fejemben.
- „Így hozta az élet... Minden rendben... Segítünk.... Vigyázz magadra, Anna.”
Megcsörrent a mobilom a zsebemben. Összerezzentem, majd kicsit feljebb csúsztam az ülésen, hogy elő tudjam venni.
- Haló? - szóltam bele kissé rekedten, majd megköszörültem a torkom.
- Anna? Anyád vagyok. Lemegyünk a partra mindannyian, tábortűz lesz, és egy kis búcsúszertartást rendezünk a számodra. Ott találkozzunk, rendben?
- Anya, minek kellett szertartást rendezni? Mindenkinek elmondtad, hogy elmegyek?
- Igen, kicsim, jó lesz, meglátod!
- De Anya, én ezt nem akartam, nem akarok talál... - akadtam ki, de rögtön elhallgattam.
- Nem lesz ott. Legalábbis Michael azt mondta. - sóhajtott az Édesanyám a vonal túlsó felén.
- Ott találkozunk. - egyeztem bele végül kis gondolkodás után, majd már csak a hívás végét jelző hangot észleltem.


Már akkor láttam a tábortűz magasra csapó lángjait, mikor rákanyarodtam a part felé vezető murvás útra. Szinte mindenki ott volt. Leparkoltam az út szélére, és gyalog indultam tovább. Mikor elértem őket, sokan odafutottak, és megöleltek. Boldogan mosolyogtam, meglepettséggel és jókedvvel töltött el, hogy ennyi embernek fogok hiányozni, ha elmegyek.
- Anna! - integetett Emily a tűz mellől. Odamentem hozzá, és leültem mellé a kidőlt fára, amit padok gyanánt húzkodtak a fiúk a tűz köré egy gigantikus kört alkotva.
- Szia! - mosolyogtam rá sebhelyes arcára.
- Szia. Hogy érzed magad? Minden rendben? - simogatta meg a karom. Úristen! Tudja?! Paul... Áh, lehet nem is arra gondol. Keserűen elmosolyodtam.
- Már nem olyan rosszul. - vontam vállat. - Jót fog tenni a levegőváltozás. Na meg a napfény! - nevettem. Emily is velem örült.
- Ez hagyományos, szellemidéző szertartás lesz. Jó lenne, ha itt ülnél mellettem, én leszek a nótafa, könnyebb lesz beszélni a szellemekkel, ha fogod a kezem. - fogta meg jobb kezem, és megszorította. Szellemidézés? Hm. Kíváncsivá tett.
- Gyerekek! Kezdhetjük? - dörrent egy hang a tábortűz túloldalán. Felismertem a tanács vezetőjét, Anatan Hoakre-t, akivel nemrég beszélgettem. Mindenki odagyűlt körénk, és Paul leült mellém. Ekkor vettem észre a zenészeket. A körön kívül foglaltak helyet, hatalmas dobokat tartottak, vagy hárfaszerű hangszereket. Mikor egytől egyig elhelyezkedtünk, az öreg Hoakre ismét szólásra nyitotta a száját.
- Gyermekeim! Örülök, hogy mindannyian eljöttetek! - üdvözölt bennünket, majd megállt, és jelentőségteljesen benézett a közeli erdő fái közé. - Azért vagyunk itt, mert mint tudjátok, Anna Penelopé elhagy minket. Nem rég érkezett, mégis jelentős szerepe volt életünkben, és a falkáéban is. Most úgy döntött, új életet kezd, távol innen, a nyugati parti nagyvárosban, Los Angelesben. Búcsúzzunk tőle illendően, kérjük hát ősatyáink védelmét, hogy segítsék Annát az életben, amíg nincs velünk! Emily, kérlek. - biccentett a vezető a mellettem ülő lány felé, és becsatlakozott a körbe. Felhangzott a zene, és Emily lehunyta a szemét. Körbenéztem, mindenki csukott szemmel és felszegett fejjel ült. Én is így tettem. Ahogy valamiféle vonóshangszer csatlakozott a dallamba, borzongás futott végig a hátamon, és valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha izgulnék. Emily énekelni kezdett egy számomra ismeretlen nyelven. Folyamatosan borzongtam, mikor hirtelen elhagyott az erőm. A következő pillanatban már kívülről láttam magamat, ott feküdtem azon a helyen, ahol az előbb még becsukott szemmel koncentráltam. Egyre távolodtam, felfelé szálltam, mikor egy ismerős hangot hallottam meg.
- Anna! Kicsi Annám! - örvendezett a nagymamám, Alicia. Bárhogy is koncentráltam, csak a hangját hallottam, és egy kis fehér fénygömb lebegett a szemem előtt.
- Nagymama! - kiáltottam.
- Beszélnem kell veled kincsem. - kezdte komolyan. - Tudod már, mit akarsz az életedtől?
- Nem. - sóhajtottam. - Őszintén szólva, fogalmam sincs. Szép ez a zene, ismered? - kérdeztem az éneklő, ringatózó Emily-t szuggerálva.
- Ne a zenére figyelj! Azért vagyok itt, hogy segítsek. A szellemek küldtek, hogy vezesselek az utadon. Amit most fogok tenni, ne felejtsd el, nem önszántamból teszem, engem irányítanak, neked pedig van választási lehetőséged. - mondta sírós hangon.
- Mi a baj Nagymama? - kérdeztem érdeklődve. A következő másodpercben a fehér fénygömb zuhanórepülésbe kezdett, és egyenesen a testembe csapódott. Néztem, ahogy felülök, és üveges tekintettel fel is állok. A zene továbbra sem hallgatott el. Amint kinyitottam a szemem, szél támadt. Felnéztem az égre, és egyenesen találkozott a tekintetem a saját, üveges szempárommal. A nagymamám most bennem volt. Lassan felemelkedtem, és kezeimet kihúztam Paul és Emily kezei közül. Lassú, méltóságteljes léptekkel indultam meg a legközelebbi sziklaszirt felé. Egy rövid, meredek ösvény vezetett fel oda. Nem értettem, mi folyik itt. Emily hirtelen abbahagyta az éneket, és riadtan kapta felém a fejét.
- Meghal! - sikította. Éreztem, ahogy ledermedek, bár fizikai létem nem volt. Vagyis volt, de épp a szirt felé tartott a nagymamám lelkével együtt.
- Emily, folytasd! - parancsolta élesen a tanács vezetője. Emily tovább énekelt, bár a hangja remegett, és az arcán folytak a könnyei. A családomat kerestem a tekintetemmel. Mind a hatalmas kör másik végén ültek, mit sem érzékeltek az egész balhéból. Kivéve Mcihaelt. Ő ült Paul másik oldalán, és tisztán részt vett mindenben. Egyre jobban kétségbeestem. A testem már egészen a szirt szélén járt. Feltámadt a szél, én pedig tehetetlen voltam. Már majdnem a mélybe zuhantam, mikor sikítozva kiabálni kezdtem, remélve, a nagymamám észreveszi.
- A kisbabám! Ne! A kisbabám! Meg fog halni! - zokogtam. A testem lendületből csapódott vissza, ahogy az üveges tekintet rám akadt, megállt bennem az ütő. A nagymamám megcsúszott, és a testem megállíthatatlanul száguldott a jeges habok közé. A zene elhallgatott, kitört a pánik. Nem vártam meg, mi történik, ahogy megláttam a fehér fénygömböt, tudtam mit kell tennem. Mint akit puskából lőttem ki, éreztem, ahogy száguldani kezdek a testem után. Láttam, ahogy a hullámok közé csapódok. Versenyt repültem az idővel, tudtam, hogy irtó gyorsnak kell lennem. Mintha abban a pillanatban valaki kiugrott volna a fák közül, és utánam vetette volna magát... Mikor elértem a víz felszínét, az alak utolért, és mellettem csapódott a vízbe. A mélyben mintha egy mágnesre kötöttek volna, tudtam, hol kell keresnem a testem, hogy újra saját magam lehessek. Amint magamba csapódtam, elsötétült előttem minden, és elájultam.
Nem akartam ezt. Nagyon reméltem, hogy van másik lehetőségem is, ami megmenthet.




Megint kérek sok kommentárt! :D
Puszi. Sá.