Wolfpack Emotions 27.

Hánibabák. meghoztam a következő részt. A lázam egész éjjel nem ment le, így nem sokat aludtam, szóval lehet, hogy napközben dobok szunyát, ami annyit tesz, hogy fogalmam sincs mikor fogok írni. De addig élvezkedjetek. ;)



27. Szilvák és melegek


Sötét volt. A hajam itt-ott vizes volt még, és csak egy törölköző volt rám tekerve. A szobaszőnyeg közepén feküdtem, mellettem a kikészített, ám még egyenlőre üres bőröndök sorakoztak. Az asztalon várt rám a tubusnyi barna hajfesték, a doboz oldaláról hívogatóan kacsintott rám egy gyönyörű, barna hajjal keretezett arc. Ez elég nagy változás lesz... Eleinte arra gondoltam, hogy megkérem Emily-t, fesse be nekem. De aztán elvetettem az ötletet. Elég lesz lesokkolni őket, ha majd egyszer visszatérek. Hallottam, ahogy megnyikordul a legalsó lépcsőfok. Valaki felfelé jön. Ide tart? Amint hallom, igen. A következő másodpercek kínos lassúsággal teltek. Ki az? Mit akar? Miért jön ide?
Az ajtó résnyire nyílt. Az utóbbi hétben rossz szokásommá vált, hogy mikor összerezzentem, automatikusan a hasamhoz kaptam.
- Anyai ösztön. - sóhajtott az Édesanyám az ajtóban. A szívem nagyot dobbant. Becsukódott az ajtó, és Anya lassan leereszkedett mellém. Hasra fordult, lábait a levegőbe emelte, és egyik könyökére támaszkodva a tenyerébe tette a fejét. - Miért nem mondod el nekem? - kérdezte fájdalmasan.
- Nincs mit elmondanom. - vontam vállat, és elfordítottam a fejem.
- Anna. Te terhes vagy. Ne akard letagadni, ha nem vetted volna észre a lányom vagy, én pedig rájöttem. - mosolygott gyengéden. Megsimította a hajam, és nagyot sóhajtott. Óvatosan a hasamra tette a kezét. Mi tagadás, a törölközőn keresztül is érezni lehetett a kicsi boldog ficánkolását.
- Anya. Félek... - csordult ki egy könnycsepp a szemem sarkából.
- Ne félj kicsim. Nem kell mitől félned. Tudod, hogy mindenki szeretni fogja. - mosolygott, és magához húzta a fejemet. Csendesen sírdogáltam, amíg ő megnyugtatóan simogatott, és csitítgatott.
- Senki sem tudja. Csak Paul, Te, és Cullenék vannak beavatva. Anya, nagyon kérlek, tartsd titokban! - szorítottam meg a kezét. Megértően bólintott.
- Te is tudod, hogy nem titkolhatod örökké. - csóválta a fejét.
- Igen. De addig pont eltitkolhatom, míg elmegyek. Aztán majd visszajövök. Carlisle barátjánál élhetek, nem kell kollégák előtt titkolózni. Rengeteget segítenek a vámpírok. Gondoltad volna? - grimaszoltam, és közben milliószor hálát adtam az Égnek értük.
- Jacob az apja, igaz? - kérdezett rá kertelés nélkül.
- Ki más? - horkantam fel.
- Nem tudom. Nem beszéltünk, mióta ideköltöztünk. Számtalanszor elgondolkodom rajta, hogy érdemes volt-e így felborítani a családunk életét. De nézd a jó oldalát... Azt hitted, nem lehet gyereked, hát most lesz! És felneveljük, kicsim. Közösen. Nem fog hiányt szenvedni semmiben. - csókolta meg a homlokom Anyu. Elmosolyodtam.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a családban akár egy percig is szenvedne! - kuncogtam. Anya keze hirtelen megállt a levegőben.
- Jól látom, hogy az barna hajfesték? - nézett az asztal felé összehúzott szemekkel. Bólogattam.
- Gondoltam megkérem Emilyt... - vontam vállat, mire ő hevesen megrázta a fejét.
- Apád kiakadna. - kuncogott. - Várj vele. Ráérsz majd abban a nagy büdös Los Angelesben fodrászhoz menni!
- Szeretlek, Anya. - jelentettem ki hirtelen, határozott komolysággal.
- Én jobban, kicsim. Én jobban. - mosolygott szelíden, és elaludtam a kezei közt.


~


- Megvan minden? - kérdezte Apu, mikor lecsuktam a BMW csomagtartóját.
- Valóban. - vigyorogtam rá. Csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Akkor is ezt a választ várom, amikor visszajössz! - azzal megölelt, és nagy puszit nyomott a homlokomra. Feltoltam a napszemüvegem a fejemre, és hunyorogva néztem körül. Hét ágra ragyogott a nap, és ott volt mindenki. Vagyis majdnem mindenki. Jacob nem tette tiszteletét, Cullenék pedig az időjárás miatt kényszerültek elbúcsúzni korábban. Jobban mondva nem mindannyian, inkább csak Carlisle, Alice, Edward, és Nessie. Érdekesnek találtam, hogy ők négyen tényleg olyanok, mintha rokonok lennének. Sok a hasonló tulajdonságuk. Carlisle ellátott egy mobiltelefonnal, mivel az enyém a szartartáson tönkrement. Hipercsúcs, új technológiás kütyü volt, és beletápláltak nekem minden fontos telefonszámot előre. Chris Perry-ét is, aki Carlisle nőgyógyászbarátja volt. Alice ellátott ruhákkal, amikkel majd eltakarhatom a hasam. Mondta, hogy Rosalie sok sikert és egészséget kíván, mire muszáj volt valamit válaszolnom, így kívánta az illem. Edward megnyugtatott, hogy figyelni fog a titokra, és Őt bármikor felhívhatom, ha valami probléma van, megoldjuk együtt. Nagyon hálás voltam nekik.
- Ideje indulnom. - sóhajtottam, és végigsimítottam az oldalamon. Egyenként mindenki elbúcsúzott tőlem, Paul mondta, hogy majd telefonáljak mindig.
- Anya is tudja. - suttogtam a fülébe alig érthetően, mire bólintott, és ellépett előlem.
Amint lekanyarodtam az útról, dudáltam, és az ablakon kinyúlva integettem. Majd mikor már nem láttam őket, a kezemet a hasamra csúsztattam, mint az utóbbi pár napban oly sokszor.
- Minden rendben lesz, meglátod! - mosolyogtam, és bekapcsoltam a rádiót. Hogy jól döntöttem-e? Majd nemsokára úgyis kiderül...



~

Mind a kétezer kilométert ébren töltöttem. 18 órányi kocsikázás után pillantottam meg az első felhőkarcolókat. A szívem zakatolni kezdett, a kisbabám pedig vidáman ficánkolt bennem, és olyan boldogság járt át, amire nem számítottam. Csak beadtam Chris Perry lakásának címét, és mentem, amerre a navigációs rendszer kívánta. Későn tűnt fel, hogy Mr. Perry háza Long Beach-en van, ami egy újabb félórát követelt tőlem. Úgy döntöttem, előbb körbenézek a városban, csak kívülről, kocsival. Aztán eszem valamit, mert a farkasétvágy kezd legyőzni, és nem vállalhatom magamra a felelősséget, hogy a gyermekem alultáplált maradjon.

A város lélegzetelállítóan gyönyörű volt, rögtön elnyerte a tetszésemet. A főbb helyeket megjegyeztem, majd gondoltam hazatelefonálok.
Anyának akkor sikerült felvennie a telefont, mikor rákanyarodtam a 'Long Beach - 41 km' feliratú táblával jelzett többsávos útra. A nap lemenőben volt, és nem tudtam megállni, hogy a visszapillantóból ne csodáljam folyton a pálmafákkal tarkított betonrengeteget. Anyuval elbeszélgettük az időt, már majdnem Long Beach-nél jártam, mikor hirtelen a torkomon akadt a szó, és kiesett a kezemből a telefon. Ugyanis a hatalmas kamion, ami szinte LA-től előttem haladt, hirtelen átsorolt a másik sávba, majd lekanyarodott. És ami a szemem elé tárult, az nem volt kispályás látvány... A Csendes-óceán végtelen kéksége terült el pontosan előttem, már láttam a város első házait. Villámsebességgel köszöntem el Anyutól, és bevágtam a telefont a táskámba.

A GPS egy hatalmas, fehér kúria előtt kezdett csipogni. Odapillantottam, és a kijelzőn nagy betűkkel villogott a CÉLÁLLOMÁS felirat. Elmosolyodtam, és kipattantam a kocsiból. A nap jócskán lemenőben volt már, mégis majd kifolyt a szemem, így feltettem a napszemüvegem. Első körben csak a kézitáskám tartott velem. Rögtön észrevettem, hogy az utcafronti hatalmas szint a hegy oldalában folytatódik, és pontosan a homokos parton ér véget. Nem bírtam betelni a látvánnyal. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, így hát óvatosan beléptem. Nem csaptam zajt, még a gumitalpú tornacipőmben sem, amihez egy fehér farmert viseltem fehér inggel, és egy kis fekete mellénnyel.
- Hahó! - kiáltottam kicsit félénken. Nem jött válasz. Aztán hirtelen tele lettem önbizalommal, kihúztam magam, megsimogattam a kisbabám, és elmosolyodtam. - Van itt valaki? - kérdeztem jóval hangosabban. Egy pillanatig ismét csend volt, majd motoszkálást hallottam, és a következő pillanatban egy rettentően szívdöglesztő, barna hajú, izmos férfi jelent meg. Az egyik fal mögül lépett ki, csak egy hosszú szárú fürdőgatya volt rajta. Végigmért, megvakarta a fejét, és elkiáltotta magát.
- Chris, az egyik macád téged keres!
- Már megbocsásson... - méltatlankodtam. Kérdőn nézett rám, majd mikor megráztam a fejem, meglepett O-t formált ajkaival.
- Nincs macám, Dereck, kopj le. - tűnt fel egy szőke, magas férfi. Ő is meglehetősen elegáns és jóképű volt. - Szia! - fordult hozzám kedvesen. Mosolyogtam, hasonlóan volt felöltözve, mint én.
- Heló. - nevettem.
- Jó kis belépő... - dünnyögte Dereck alig hallhatóan. Automatikusan válaszoltam rá.
- Ugyan, hagyd, elsőnek megteszi! - kuncogtam. Elkerekedett szemekkel kapta vissza rám a fejét, és értetlenül mutogatott. Ekkor jutott eszembe, hogy én ezt emberi füllel nem hallhattam volna... Fülig pirultam, és zavartan leszegtem a fejem. Aztán átvillant az agyamon, hogy ez baromira nem jó taktika. Így hát felszegtem az állam, és szívmelengető mosolyt küldtem felé.
- Dereck, Ő Anna Wanamaker, aki mostantól velünk fog élni. - sóhajtott Chris, és mellém lépett. Kezet fogtam vele. Nem lepte meg perzselő bőröm, nyilván Carlisle felvilágosította, hogy alakváltó vagyok. - Én Chris Perry vagyok.
- Nagyon örvendek. - adtam neki két puszit.
- Mi van Szilva, szellemet láttál? - hallottam egy mély, öblös nevetést. A következő pillanatban megláttam az egyik leghelyesebb férfit, aki a világon csak létezhetett. Magas volt, rendkívül izmos, és... egyszerűen csak úgy áradt belőle a férfiasság. Mikor meglátott, elmosolyodott.
- Á, Anna! Már vártunk! Hogy vannak a farkasok? - indult el felém barátságos mosollyal. Én is viszonoztam a gesztust, egészen míg ki nem mondta a bűvös szót: Farkasok. Ledermedtem.
- Itt mindenki tudja? - fordultam hirtelen Chris felé.
- Dereck és Eric alakváltók, szintén. - karolt át Chris, majd közelebb hajolt a fülemhez. - Az egyik egy megszomorodott latin-lover, a másik pedig egy kályha. Szerinted?! - mormolta. Nem nagyon tudtam szólni a döbbenettől.
- Sziasztok, Anna vagyok, quileute farkas. - integettem félénken. - Igazság szerint a falkámon kívül sose találkoztam még más alakváltókkal. - ráncoltam a homlokom zavartan.
- Én Dereck vagyok, Dereck Da Silva. Ne haragudj a viselkedésemért, nem tudtam róla, hogy átmeneti diákszállót nyitunk... - mosolygott, és kezet fogtunk. Furcsa érzés volt, meg kell hagyni.
- Én Eric vagyok, Eric Fletcher. Milyen volt az utad? A baba jól van? - nézett rám félredöntött fejjel, majd megölelt. Meglepetten tekintgettem körbe.
- Ne haragudj rá, csak örül, hogy végre lány állt a házhoz. - kacsintott Chris.

A kínos megismerkedés még pár további (és egyben felesleges) percből állt, majd körbevezettek a házban. Minden mesébe illően gyönyörű volt, a baba csak úgy vibrált a hasamban a boldogságtól. Ezt a fiúk is észrevették.
- Mi ez a hang? - fülelt Dereck.
- A kisbabám. - mosolyogtam büszkén, és a hasamra tettem a kezeimet.
- Szabad? - nézett rám Eric csillogó szemekkel. Ha a a külsejéből nem is mondtam volna meg, hogy meleg, néhány megnyilvánulása előbb-utóbb ráébresztett volna a tényre.
- Hát persze! - nevettem. Boldog mosollyal tette egyik lapát tenyerét a blúzomra, és várt. Húsz másodperc néma csend elteltével mind a ketten egyszerre kezdtünk kuncogni. A baba vígan ficánkolt a pocakomban.
- Tuti fiú lesz. - kacsintott rám, majd felegyenesedett. Nagyot sóhajtottam.
- Nekem az se lenne baj, ha egy macskát szülnék, csoda, hogy egyáltalán megtörténhet ez velem! - csóváltam a fejem.
- Itt jó helyen leszel. - biccentett Chris mosolyogva.
- Vigyázunk rád! - szorította meg a kezem Dereck.
- Rátok. - kacsintott Eric, és éreztem, hogy jó helyen vagyok. Itt talán egy ideig boldogan élhetek. Nem vágytam másra, csak erre. Boldogan, és a kisbabámmal biztonságban.




na drágáim, remélem tetszett :) Nemsokára ismét jelentkezem. puszik.
A képen persze Long Beach látható :)