Wolfpack Emotions 28.

sziasztok :)
Meghoztam a 28. fejezetet is. Jó olvasást! ;)


28. Felületes ismerkedés (part 1)



Dereck és Eric felhurcolták a cuccaimat leendő szobámba, Chris pedig előkészítette a terepet a vizsgálathoz. Nem hiába volt ilyen gazdag, a felső szinten magánrendelője volt, és most is felülkerekedett rajta az orvosi kíváncsiság. Simán beleegyeztem, hogy még azelőtt kukkolhassa meg a babámat, mielőtt elalszom, bár meg kell hagyni, nagyon közel álltam az ájult álmok világához.
- Igyál egy kávét. - javasolta Eric, miközben mutatta az utat a rendelő felé.
- Nem bejövős. - ráztam a fejem. - Koffeinérzékeny vagyok.
- Ó... Olyat még nem is hallottam. - ráncolta a homlokát. - Én nem lennék meg kávé nélkül, tanév közben biztos nem. - kuncogott.
- Ennyire rosszak? - haraptam be az alsó ajkam aggodalmasan. Eric kedvesen nevetett, majd csak a fejét csóválta.
- Kész vagy, doki? - kopogott be Dereck a második ajtón, mikor felértünk az emeletre.
- Naná! - hangzott a derűs válasz. Dereck szélesre tárta az ajtót előttem, nekem pedig leesett az állam. Egy óriási, modern és hangulatos szobában találtam magam. Egész otthonos volt, sehol egy fehér fal, mindenhol meleg színek, mint a narancssárga és a piros.
- Maradtok? - kérdeztem a másik két férfit. Eric szeme felcsillant.
- Igazán megengednéd? - kapott a kezem után.
- Hát persze! - mosolyogtam. Olyan furcsa volt... A mély hangja, a férfias külleme, és az ordítóan ellentétes viselkedése... Dereck lehajtotta a fejét, és a tarkóját vakargatta.
- Nekem dolgom van. - sóhajtott végül, és kiment. Elgondolkodni sem volt időm arról, hogy mi baja lehet, ugyanis Eric hatalmas karjaiba kapott, és finoman a nagy vizsgálóágyra fektetett. Húzott mellém egy széket. Mikor megsimogattam magam alatt a finom huzatot, kipukkant belőlem a nevetés.
- Mi az? - mosolygott Chris, és bekapcsolta az ultrahangot.
- Eszembe jutott, hogy Cullenék vizsgálóágya inkább egy asztalhoz hasonlít. Kemény lapos, és hideg.
- Ezek a vámpírok! - sóhajtott Chris színpadiasan, és felvette a gumikesztyűjét.
- Voltál már ilyen vizsgálaton? - kérdezte Eric a jobb oldalamról.
- Hű... Hát. Azt hiszem, még nem. - ráncoltam a szemöldököm. - Legalábbis nem voltam magamnál.
- Akkor most röviden elmondom, mi fog történni. - kapott a szón a doktor. - Remélem voltál gyantáztatni, mert gatyalehúzás lesz! - kacsintott. Megint nevettem, és most ők is becsatlakoztak. - Na jó, elég lesz, ha csak a méhedet teszed szabaddá. Így ni. Még egy kicsit lejjebb. Jó, így pompás. A blúzodat is húzd fel, nehogy ráfolyjon ez a takonyszerű valami. - fintorgott, és nyomott a hasamra a hideg, átlátszó zseléből.
- Ez hideg! - szisszentem fel.
- Ugyan már. - kuncogott Chris. Majd a kezébe vette azt a vizsgálófejet vagy mi a csudát, és rányomta a bezselézett felületre.
- Naaa, ez így fáj ám! - húztam össze a szemeim.
- Tudom. - mosolygott önfeledten, miközben a monitort nézte.
- Nem hagynád abba? - morogtam.
- Nem. - válaszolta hasonló jókedvvel, majd hirtelen megállt a keze, a szája elnyílt, a szemei kikerekedtek.
- Valami baj van? - kérdeztük egyszerre Eric-kel.
- Ez a baba... Azt a ...! Soha nem láttam még ilyet! - habogott.
- Mi az? Valami baj van? - emeltem feljebb a fejem feszülten.
- Dehogy! Nem, nem, nem... Csupán csak... Mióta is vagy terhes? - nézett rám egyik szemöldökét az égbe lökve.
- Nos... Nem sokkal több, mint két hete. De őszintén szólva, gőzöm sincs. - hanyatlottam vissza a vizsgálóra.
- Mintha már a terhesség egyharmadánál járnál. Lenyűgöző! - ragyogtak fel a szemei.
- Akkor... Ez azt jelenti, hogy tudod a nemét? - kérdezte Eric. Most az én szemem csillant fel, szívem heves vágtába kezdett a válaszra várva.
- Pontosan. - vigyorgott. Megszorítottam Eric kezét, aki erre csak mosolygott.
- És? Mondd már! - sürgettem türelmetlenül.
- Látod ezt itt? - bökött Chris a monitorra.
- Az Isten szerelmére, nem látok semmit, mondd már a nemét! - kiabáltam, és a kezem remegni kezdett. Eric felpattant, két oldalamnál lefogott, és mélyen a szemembe nézett.
- Anna, gondolj a babára! Ha átváltozol, meghal. Hallod, nézz rám! - duruzsolt a fülembe bódítóan mély, rekedt hangján. Hirtelen kitisztult az agyam, és elengedtem magam.
- Nos? - kérdeztem hűvösen.
- Kislány! - kurjantotta Chris boldogan. Elmosolyodtam. Titokban óriási kő esett le a szívemről, ugyanis magamban rettegtem, hogy ha fiú lesz, az apjára fog hasonlítani, és minden egyes négyzetcentije csak fájdalmat fog hozni nekem. Bár később rájöttem, hogy valószínűleg a lányom is fog rá hasonlítani, és soha nem fogom elfelejteni, hogy Jacob az apja.
- Hisz ez nagyszerű! - ölelt át Eric fél karjával. Chris kikapcsolta a gépet, majd dobott rám pár papírtörlőt, hogy töröljem le a gélt a hasamról.
Három és fél perccel később ájultan, ruhástul zuhantam az ágyba.



Mikor reggel felkeltem, az első amit észrevettem az volt, hogy a roló mellett isteni napfény szűrődik be. A másik pedig az, hogy rajtam csak egy bugyi és egy blúz van, és valaki fekszik a padlón. Óvatosan ültem fel, és letettem a lábam a földre. Szemügyre vettem a betolakodót, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy van rajta póló és alsónadrág. Halkan a bőröndömhöz mentem, felkaptam egy másik pólót és egy rövidnadrágot, és átsétáltam a szoba másik felébe, hogy lássam a vendégem arcát. Dereck? Mit keres itt Dereck? Átmásztam az ágyon, és halkan kimentem az ajtón. Az előtérben volt egy kis emelvény, ott volt a konyha, egy bárpultszerű építménnyel volt leválasztva a nappalitól.
- Jó reggelt, kisasszony! Mivel szolgálhatok? - puszilt arcon Eric, mikor leültem a pulthoz egy magasabb székre. Ő a pulton belül állt, és a konyhában szorgoskodott.
- Magyarázattal. - bólogattam. Kérdőn nézett rám, mire felvilágosítottam Dereck holléte felől.
- Ajaj. Ne haragudj rá, majd... Majd elmagyarázzuk. - sóhajtott, és megkent egy zsemlét nutellával, majd elém rakta.
- Köszi. - mosolyogtam. - Én nem haragszom Dereckre, ne értsd félre, csak meglepődtem. Ennyi az egész. - vontam vállat. Beállt a csend. Csak a nyeldekelésem hallatszott.
- Mesélj már magadról egy kicsit! - kezdte aztán Eric.
- Micsodát? Azt, hogy elcsesztem mindent? Hogy boldog lehetnék, de így egyik szemem sír, a másik nevet? Erre vagy kíváncsi? - kérdeztem unottan.
- Nem. Arra vagyok kíváncsi, hogy ki az az Anna Wanamaker.
- Penelopé.
- Hogy mondod?
- Anna Penelopé Wanamaker. A teljes nevemet használom. - kezdtem el piszkálni a zsemle morzsáit a tányéromon.
- Szép. - mosolygott szelíden. - És hol születtél?
- Dallasban. Ott éltem egészen idén május végéig. Az apám quileute indián, és haza akart költözni, miután februárban meghalt az édesanyja. Az anyám valami medve, azt hiszem, mint Sarah, és orosz származású. - Eric elismerően bólogatott, miközben cukrot kanalazott a kávéjába. - Hat testvérem van, én vagyok a legidősebb, a hetedik.
- Hat? Jézus. Sűrű húsz év lehetett. - nevetett. Vele nevettem.
- Én vagyok 20, az öcsém Michael 19, Sarah 18 lesz, Jess lassan 16, ő most Oroszországban él az anyukám szüleivel. Noah 7 éves, az ikrek pedig jövő hónapban lesznek egy évesek. - soroltam a családfát.
- És... A kicsi? Szabad tudni valamit az apjáról? - puhatolódzott finoman. Neki könnyen beszéltem erről, de egyenlőre még senki másnak.
- Jacob Black. A majdnem Alfa... - sóhajtottam. - Egy farkas, egy eszméletlen pasi, és egy szerencsétlen, akivel kicsesztek a szellemek. - bólogattam. Eric kérdőn nézett rám, mire folytattam. - Eric, én voltam a harmadik bevésődése. A HARMADIK! El tudod ezt képzelni? Én belé vésődtem, egy ideig minden rendben volt, aztán elkezdtünk furán viselkedni egymással... És végül ott hagytam. Nem tudtam miért, csak szenvedtem, tudtam, hogy nem szeret tisztán. Aztán beszéltem a tanácsfőnökkel. Ő mondta nekem, hogy volt egy lány, akibe szerelmes lett még az átalakulása előtt. De az a lány egy vámpírt szeretett, és mikor teherbe esett, és megszülte a hibrid gyereküket, és csak úgy élhette túl, hogyha Ő maga is vámpírrá avanzsál... Így hát Jacob bevésődött a fél ember-fél vámpír kislányba, majd jöttem én júniusban, onnan meg már... Te is tudod. - hajtottam le a fejem.
- És mit csináltatok két teljes hónapon át? - ráncolta a szemöldökét.
- Őszintén? Semmit. Szexeltünk... Nem mehettem ki a házból.
- Mert?!
- Mert eléggé érdekesen alakult az átváltozásom. De ezt majd inkább este mesélném el. - húztam szélesre a szám minden vidámság nélkül.
- Tudod, Dereckkel hasonló cipőben eveztek... A lenyomata meghalt. Azért jöttünk ide. Barcelonában éltünk, bár én félig ír vagyok, mégis kaptam helyet a falkában. És amikor jött az a kisebb nyugat-európai háború a vámpírokkal... Csak mi ketten éltük túl. És akkor jöttünk ide. Perry meg kiadta a lakását, hát kivettük! Aztán jóban lettünk. Röviden ennyi. - kortyolt a csészéjébe.
- Ó. Hát... Nos... Nem tudom, mit mondjak, biztos nagyon nehéz lehet. Én nem tudom, mit csinálnék, ha Jacob meghalna. Vagy bármelyik falkatársam. - hajtottam le a fejem.
- És milyen gimit végeztél? - terelte a témát Eric vidám fennhangon. Hálás voltam érte.
- Művészetit. Megcsináltam a felsőfokú művészeti vizsgát is, ami kb. annyit tesz, mintha a suli mellett elvégeztem volna a Zeneakadémiát. Mondjuk el is végeztem, csak levelezőn! - vigyorogtam. - Bocs, szeretem túlzásba vinni az ezzel való hencegést. - hanyatlottam vissza a pultra.
- Neked legalább van mivel! - nevetett. - Én itt állok 34 évesen, és nem tudok mit kezdeni magammal! Azt tanítom, amiről majdhogynem fogalmam sincs... - kuncogott megint.
- Mit tanítasz?
- Közgazdaság tant. Elég szar dolog. - húzta a száját. - De akkoriban ez kellett, meg egy műv. töris. Dereckkel kő-papír-ollóztunk. - nevetett fel ismét. Mindketten elhallgattunk, mikor hallottuk az ajtó nyikordulását. Dereck tántorgott ki a szobámból, egyik kezével a szemét dörzsölte. Valami hirtelen nagyon érdekes lett a morzsás tányéromon.
- Ki ez a csaj? - torpant meg mögöttem, és érdeklődve nézett rám.
- Tegnap este jól berúgtál, mi? - dünnyögtem.
- Nem emlékszem. - csóválta a fejét, majd rögtön felszisszent és a fejéhez kapott. Felpattantam, és becsörtettem a szobámba. Dereck hűlt helyének három méteres hatósugarában kezdtem keresni, és meg is találtam a bizonyítékot. Egy csurig kifacsart konyakos üveg. A szagától felfordult az a zsemle a hasamban, rohantam a vécébe hányni. Ő igen, a terhesség csodás időszaka, a hányós korszak! Szólnom kell Chrisnek.

Befogott orral vittem ki az üveget, messziről eltartottam magamtól.
- Jól vagy? - riadt meg Eric, mikor meglátta halálsápadt, verítékes arcomat. Aprót bólintottam, és Dereck felé vágtam az üveget teljes erőből. Nem csalódtam az ösztöneiben, fél kézzel kinyúlt és elkapta. Még csak fel sem nézett.
- Anna. Ne haragudj az előbbiért. - dörmögte a tányérját piszkálva. Eközben Eric folyton Chris nevét ordibálta.
- Semmi gond, tőled megszoktam. - próbáltam flegma lenni, de elfúlt a hangom. Összecsuklottak a lábaim, és Eric tartott meg.
- Der, hurcold ki Christ az ágyból, különben én megyek oda, és akkor végzek vele! - kiabálta idegesen. Nem tudtam, hogyan nyugtassam meg. Dereck csak felénk pillantott, és már rohant is Chris szobájának irányába.
- Perry, kelj fel! - kiabálta és az ajtón dörömbölt.
- Hagyjál már, vendégem van. - vánszorgott Chris az ajtóhoz. Alsónadrágban volt, és csak a fejét dugta ki. Minden bizonnyal egy nő volt nála.
- Aha, egy terhes tini meg összeesett a nappalid közepén! - kiabált Dereck. A doki szemei kipattantak, és lélekszakadva indult felénk.
- Eric, hozdd a vizsgálóba! Lehet, hogy valami baj van. - nézte meg a pulzusom riadtan, és már el is tűnt.