Wolfpack Emotions 23.

Drágáim!

Nem terveztem, hogy ezt megírom még, de így sikerült. Remélem, örültök :) Viszont a héten tényleg megkezdődik a durva felkészülés, szóval majd ha lesz időm, jelentkezem.

Olvassatok :)

Csáóó. S.

23. A lélek nem nyugodhat

A következő három nap szörnyen telt. Gyakorlatilag teljesen magamba fordultam, nem beszéltem szinte senkivel, hol dühöngtem, hol pedig csendesen sírdogáltam a szobám egyik sarkában. Amikor nem bírtam tovább, leugrottam az erkélyről, és az erdőben száguldoztam céltalanul. Előtte mindig kénytelen voltam egyeztetni Billyvel, nehogy össze kelljen futnom Vele... végleg elköltöztem tőle. Folyton csak arra gondoltam, hogy mi történhetett? Derült égből villámcsapás... Én rontottam el valamit? Nem is olyan régen még könyörgött, hogy éljek vele, és az életét áldozta volna fel értem. Utálom ezt az egész rohadt világot! Utálom! Utálom...

Negyedik nap a telefonom csörgésére keltem fel. Billy volt az.

• 
  
  Haló? - motyogtam álmosan.
• 
  
  Jó reggelt, Anna! Remélem nem keltettelek fel! - kuncogott. Csak dünnyögve válaszoltam. - Akkor jó! Beszéltem a tanács vezetőjével, és ma délután szívesen beszélgetne veled. - váltott komoly hangnemre. - A parton beszéltem meg vele találkozót, azt mondta, meg fog találni téged, ha ott leszel egy óra tájékában.
• 
  
  Nagyon köszönöm. - ültem fel hirtelen. - És Billy... Tényleg, őszintén hálás vagyok mindazért, amit értem teszel.
• 
  
  Anna, bizonyos mértékben a saját lányomnak tekintelek, együtt éltünk majd' két hónapig, természetes, hogy segítek! És ma ne menj az erdőbe, legalábbis farkasként ne. Kint van, járőrözik Paullal.
• 
  
  Köszönöm.
• 
  
  Kérlek. - dörmögte az öreg, és letette a telefont.

Azt reméltem, egy tanácstag majd tud magyarázatot adni, esetleg jobban megérthetem a legendát is. Felkeltem, gondosan felöltöztem, fésülködtem, és összekötöttem a hajamat. A Nicktől kapott nyakláncot még az incidens napján leszakítottam a nyakamból, és eldugtam úgy, hogy ne találjam meg. Egészen jó kedvem lett, bár boldogságom még mindig nem volt felhőtlen. És amíg Jacobot szeretem, nem is lesz az. Fütyörészve szökdeltem le a lépcsőn reggelizni. Anya és Sarah a konyhában kávéztak, megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mikor megláttak. Nem mondtak semmit, csak kedvesen, természetes módon üdvözöltek. Töltöttem magamnak gőzölgő teát, és elvettem egy zsemlét a pultról. Friss volt, most érhetett ide, a helyi közértben általában ekkorra készült el a friss péksütemény. Házhoz is szállítottak, méghozzá Embry bátyja volt a kifutó fiú.

• 
  
  Mi a mai program? - kérdeztem az egész zsemlével a számban. Gyorsan ittam rá teát, és már le is csusszant. Odakint szokatlanul világos volt, a Nap reggeli fénye ragyogta be a házat. Az utóbbi napokban folyton esett az eső, és örökösen sötét volt. Az időjárás változás a közérzetemen is sokat javított.
• 
  
  Én kicsit takarítok, és ha délután még mindig jó idő lesz, elmegyünk sétálni az ikrekkel. - mosolygott Anyu. - Te terveztél valamit?
• 
  
  Egy körül találkozóm van a parton egy tanácstaggal, utána remélem szabad leszek. - bólogattam, és ettem még egy friss zsemlét. Még langyos volt a közepe. Sarah és anya tudták, hogy ettől várom a megváltást, egy őstől, aki talán magyarázatot adhat a kérdéseimre. Megértően bólogattak.

Átmentem a nappaliba, és elhúztam a függönyöket. A Nap beragyogott az ablakon, magamba szívtam minden energiát, amit csak tudtam. Michael botladozott le a lépcsőn álmosan, kócosan, rövidnadrágban. Mikor meglátott, megdörzsölte a szemét, és elmosolyodott. Visszaragyogtattam neki egy harminckét fogas vigyort, majd fogtam magam és leültem a zongorához. Hónapok óta nem játszottam rajta... Már hiányzott. Akárcsak Jess. Köszönés nélkül ment el. Nem tudtam vele kibékülni, azt sem tudtam, mikor megy a gépe. Nemrég beszéltem vele telefonon. Még nem oldódott fel a hangulat, de már mindketten bocsánatot kértünk a másiktól. Leütöttem pár hangot, és pár akkordot. Az 'I got soul' című szám jutott eszembe, játszani kezdtem. A testvéreim rögtön mellettem termettek, és boldogan mosolyogtak rám. Énekeltünk, mint Dallasban is mindig. Anyának is remek kedve kerekedett, a konyhából énekelt velünk. Sarah és Michael ütemre csettintettek, én pedig úsztam a jókedvben. Nem tudtam nem Jakere gondolni, de meg tudtam oldani, hogy a gondolataim túlnyomó része a jelenre koncentráljon. A régi emlékeket idéztem fel, mikor azon vettem észre magam, hogy vége a dalnak. Szinte azonnal elkezdtem egy másikat. 'The man who can't be moved.' Az egyik kedvencem. Szinte egész délelőtt a zongoránál ültem, és mosolyogtam. Szívből tudtam örülni, három nap után először, bár még mindig kavargott bennem a sötétség. Viszont a mondás beigazolódni látszódott: A zene csodákra képes.

Háromnegyed egykor lementem a partra. Billynek igaza volt, csak pár percet ültem a homokban, az öreg tanácstag már fel is bukkant mögöttem.

• 
  
  Üdvözöllek! - tárta ki a karjait, miután felugrottam és leporoltam magamról a homokot. Zavarba jöttem, és kicsit meghajoltam. Egy bőrtarisznya volt rajta, egy kopott farmernadrág egy inggel, és egy kalap. Hetven éves lehetett, de nem látszott túl idősnek, nagy termete tekintélyt parancsoló volt.
• 
  
  Üdv. - motyogtam félszegen, és kezet nyújtottam neki. - Anna Wanamaker vagyok.
• 
  
  Anatan Hoakre. - mutatkozott be Ő is. Csak nekem tűnt fel, vagy tényleg olyan neve volt, mint a Pocahontas-ban a törzs tagjainak? - Ha jól értettem, azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi történt ifjú Jacob barátunkkal. - mosolygott rám együtt érzően. Bólintottam. Leültünk a homokba.
• 
  
  Tudod, Anna, Jacobnak nem te voltál az első bevésődése. És nem is a második, ha jól hiszem. - sóhajtott gondterhelten.
• 
  
  De hát ez hogyan lehet? És mi van a sorssal meg az egybeforrás dumával? - záporoztak a kérdéseim.
• 
  
  Lassan a testtel. - mosolygott. - Először is. Az első szerelme még emberi alakjában hódította meg a szívét, és mikor farkassá vált, tovább rajongott a lányért. Aztán mikor az a lány nem őt választotta, kicsit összezuhant. De a lánynak lett egy gyermeke, akibe Jake szintén bevésődött, ebben biztosak vagyunk mindannyian. És ekkor jöttél Te... Senki sem értette, hogy lehetséges ez, sokat tanakodtunk, és arra jöttünk rá, hogy Jake az agyában nem képes elengedni a múltját, ezért a sors útjáról letérve rögös mellékösvényeken jár. - fogta meg a kezem Anatan.
• 
  
  Ki volt az a lány? - suttogtam.
• 
  
  Bella Cullen.

Akaratlanul is felszisszentem. Egy vámpír teszi tönkre a szerelmemet? És akkor Nessie... Hát ezért hitte azt, hogy Jacob az Ő férje lesz! Hát, a jelenlegi állás szerint, ki tudja...

• 
  
  És hogy lehetséges az, hogy én még mindig belé vagyok vésődve? Olyan nincs, ugye, hogy valaki reménytelenül vésődik! - riasztott meg a felismerés.

- Eddig nem volt. - dörmögte az öreg. Kicsit megdöbbentem.

• 
  
  Mondja, miért történik ez velem? Ártottam én bárkinek is? - gördült le az arcomon egy könnycsepp.
• 
  
  Nem tudom, kedvesem. De a szellemek nem ilyenek, biztosan találsz majd kiutat, és megnyugvást. Nos, ennyit tudtam segíteni. Van még esetleg kérdésed? - fogta meg a kezem ismét.
• 
  
  Oh... Csak pár tucat... Esetleg három. - vontam vállat szipogva, és letöröltem a könnyeim. Anatan melegen rám mosolygott, és kérdések nélkül mesélni kezdett.

Egész délután a parton ültünk, Anatan szinte megállás nélkül beszélt. Elmesélt majdhogynem minden legendát, amit most már nem meseként hallgattam, hanem történelemként. Mikor elérkeztünk egészen napjainkig, már kezdett eltűnni a Nap a látóhatárról. Anatan felállt, és engem is felsegített.

• 
  
  Tudod, a minap összeültünk a tanáccsal, és rólad beszéltünk. - kezdte még 'búcsúzóul'. Meghökkentem. Vártam, hogy folytassa. - Mindannyian úgy véljük, hogy különleges tagja vagy a falkának. Alig találkozol velük, nem veszel részt az igazi csapatéletben, mégis jelen vagy köztük. Erre eddig csak egy ember volt képes... A Nagymamád. Igen, Alicia gyerekkori jó barátom volt, és együtt alakultunk át. Azt hittem, Ő lesz a lenyomatom, de nem így történt. - mosolyodott el. Láttam a szemeiben, hogy most több mint ötven évnyivel korábban járnak a gondolatai. - Ő különleges lány volt, akárcsak Te, Anna. Gondolkozz el egy kicsit, és mérlegeld a lehetőségeidet! - tette a kezét a vállamra, és otthagyott. Leesett állal bámultam egyre távolodó alakját.

Gondolkodjak. De mégis min? Azon már eleget pörögtem, hogy hogyan is kerültem ilyen helyzetbe... De az nem jutott eszembe, hogy a falkával mi van... Vagy, hogy 'különleges' lennék. Sírtam. Megint... Pedig olyan jól kezdődött a napom! Elindultam a legközelebbi sziklához vezető ösvényen. A tetején ledobáltam a ruháimat, és megálltam a szirten. Rettentő magasan voltam, legalább húsz vagy huszonöt méternyire a víztől. Letöröltem a könnyeim, és végig néztem, ahogy a Nap eltűnik a horizonton. Abban a pillanatban, ahogy nem láttam többé a ragyogó napkorongot, levetettem magam a mélybe.